A barátság ereje

2010. június 28. - 00:16

A '70-es évek végén alakult Angliában egy rockzenekar, amelyik egy kanálgyárban tartotta első próbáját. Eddig még szót sem érdemelne a történet, hiszen a '70-es években nem lehetett úgy elhajítani egy féltéglát Angliában, hogy az ne egy frissen alakult zenekar próbahelyének közepére pottyanjon. A Def Leppard nevű formáció azonban később bizonyos szempontból egyedülállóvá lett a rocktörténetben. A megfejtés kulcsa egy név: Rick Allen.

Rick Allen, a dobos 14 évesen csatlakozott a bandához, amely lassan, de biztosan elindult a siker és a világhír útján. Két évvel később aláírták első lemezszerződésüket, és 1979-ben már az AC/DC előzenekaraként szerepeltek az ausztrál sztárcsapat angliai turnéján. A Def Leppard tagjai sorra kiléptek a munkahelyükről, mert már a zenélésből is meg tudtak élni. Rick Allen, a legfiatalabb tag, aki mindössze 16 éves volt ekkor, a középiskolát hagyta ott a zenei karrier miatt.

Jól döntött, hiszen hamarosan beköszöntött a zenekar aranykora. A Def Leppardot a '80-as évek elején már a stadion-rock zászlóvivőjeként, a populáris, rádióbarát metál egyik legfőbb képviselőjeként tartotta számon a szakma. Meghódították Amerikát is, ahol abban az időben hetente százezer példányt adtak el a lemezeikből.

Aztán eljött 1984 szilvesztere. Rick Allen autóbaleset áldozata lett... Nem, nem halt meg. Olyasmi történt vele, ami egy dobos számára a halálnál is rosszabb. A baleset következtében leszakadt a bal karja. Az orvosok ugyan visszavarrták a súlyosan sérült végtagot, de az később elfertőződött, így nem volt más választás: amputálni kellett.

Elismerem, hogy számtalan olyan hangszer létezik, a gitártól kezdve a furulyán át a hegedűig, amelynek művészi igényű megszólaltatása egyetlen kéz birtokában teljességgel lehetetlen. De higgye el a kedves olvasó egy olyan embernek, akinek valaha igen sok köze volt a dobokhoz, hogy ehhez a hangszerhez mind a négy végtag szükségeltetik.

Vagy mégsem...?

A fent említett baleset után ugyanis nem szokványos események történtek. A lelkileg teljesen összetört Rick Allent nemhogy a barátnője nem hagyta faképnél, de a zenekar tagjai is biztosították arról, hogy a Def Leppard jövőjét csakis vele tudják elképzelni. Készíttettek számára egy speciális dobfelszerelést, amelyet a különböző pedálsorok és áttételek segítségével három végtaggal is lehetett működtetni. Rick Allen pedig összekapta magát, és másfél évnyi kemény küzdelem után újra megtanult dobolni. És itt minden szónak jelentősége van. Mert valóban újra meg kellett tanulnia dobolni.

Magam is ismerek olyan embereket, akik súlyos baleset után, végtelen sok szenvedés és küzdelem árán, hatalmas lelki erőről téve tanúságot, újra fel tudták építeni magukat, és visszanyerték a beszéd vagy a járás képességét. Mélységesen tisztelem is őket érte. Rick Allen példája azonban még ezeken is túl van. Számomra, aki valaha négy végtaggal működtettem ezt a csodálatos hangszert, Rick Allen esete valóban az emberfeletti tartományba tartozik. Nem akarok unalmas szakmai leírásokba bocsátkozni, de higgye el nekem a kedves olvasó, hogy annak a másfél évnek minden egyes napja fogcsikorgató küzdelemmel telt, aminek a végigviteléhez leírhatatlan akaraterő szükségeltetett.

Ha valaki három végtaggal próbál meg dobolni, az bizonyos szempontból nem hasonlítható össze azzal, mint amikor egy ember a járását próbálja újra felépíteni. Járni ugyanazzal a két végtaggal kell, mint a baleset előtt. Többnyire ugyanazokat a mozdulatokat kell újra begyakorolni, amik valaha működtek, és amiknek a nyoma mind-mind ott van az idegrendszer, az izmok meg az agy eldugott zugainak mélyén...

Szó sincs róla, hogy fitymálni óhajtanám mindazok teljesítményét, akik gyakorlatilag a semmiből, az abszolút zéróról újra megtanulták járásra használni a lábaikat, minden átkozott nappal egy-egy mákszemnyi mozaikot hozzátéve a hajdani nagy egészhez. De dobolni újra megtanulni, három végtaggal csinálni azt, amit addig éveken át néggyel műveltem, átadni a lábaimnak azt, amit valaha a bal karom csinált, és aminek minden sejtemben ott a kitörölhetetlen nyoma... ez számomra felfoghatatlan és egyszerű szavakkal kevéssé méltatható teljesítmény.

Rick Allen másfél évnyi emberfeletti küzdelem után, hatalmas akaraterőről tanúbizonyságot téve visszaült a dobok mögé. Az 1986-os Monsters of Rock fesztiválon százezer ember előtt bizonyította, hogy a lehetetlen nem létezik. Ettől kezdve a közönség és a szakma óriási szimpátiája övezte azt a zenekart, amelynek tagjai példát mutattak barátságból, összetartozásból és emberségből. A következő évben kiadott lemezük, a Hysteria minden korábbi rekordjukat túlszárnyalta. Tizenhétmillió eladott példánnyal minden idők legnépszerűbb albumainak listáján a 39. helyet foglalja el.

"A baleset után eltelt években rájöttem, mennyi mindennel meg vagyok áldva. Különösen azért, mert képes vagyok dobolni. Nagyon élvezem, ha a játékommal életerőt adhatok az embereknek. No, ez az igazán hatalmas dolog" - nyilatkozta Rick Allen, aki ma is zenél. És saját bevallása szerint ugyanúgy várja a fellépéseket, mint húszegynéhány évvel ezelőtt. Emellett létrehozott egy alapítványt, amely testi fogyatékos gyermekeket segít.

Mindenkinek azt kívánom, találjon rá az életben legalább egy olyan barátra, amilyen Rick Allennek négy is volt. Mert a két gitáros, az énekes és a basszer közül egy sem akadt, aki a pénzt, a sikert és a hírnevet többre tartotta volna, mint a barátságot.

"A barátok nem pusztán összhangban élnek, mint némelyek mondják, hanem összhangzó dalban."
Henry David Thoreau