"A Dob utcai gettó és a börze csürhéje nemzeti színű kokárdát tűzött mellére" - írta Tormay Cécile

2010. július 20. - 07:50

1918 október 31-ére virradt Budapest. Az utcákon katonák, akik a temető virágjait, az őszirózsát viselik a sapkarózsa helyén. Temetővirág! Most temetik Nagy-Magyarországot. Szinte észre sem veszik az emberek a liberális lapokba bújtatott híreket, amelyek szerint megalakult a tót és jugoszláv nemzeti tanács. Ezeréves ország felosztására készülnek a nemzetiségek. De itt, Budapesten, már megkezdődött ez a halálos farsang.

Nemzeti zászlós teherautók, lövöldöző katonák, fehér temetővirágok. Ám a város, az ünneplő, megszédült Budapest felett már megjelenik a vörös árnyék. A falak, a kirakatok tele vannak a Népszava plakátjaival. Rajtuk az óriás, vörös kalapácsos ember, hogy egyszer majd lesújtson a begyulladt polgárok, álomlátó magyarok fejére. Ott van a falakon a marxisták kiáltványa: "Munkások! Elvtársak! Meg kell mutatni, hogy ti együttéreztek katona testvéreitekkel. Ki az utcára! Szüntessétek be a munkát!

Titokzatos kezek kiplakatírozták éjszaka Peterdi-Pollák Andorné, Várnai-Weisz Zseni hírhedt versét, a "Katona fiamnak" című forradalmi zöngeményt, amelynek nagy része volt abban, hogy a katonaság fegyelme megbomlott. A Népszava színésznőből lett poétája még 19 éves korában írta ezt a verset, amikor még aligha lehetett katona fia. Weltner és Buchinger elvtársak nagy lelkesedéssel olvasták a verset, és még 1913-ban kiadták a Népszavában. Peterdi-Pollák - mint maga Várnai Zseni írja - jutalmul két vörös szegfűs rózsacsokrot tett neje őnagysága ágyára. "Hiszen te egy tehetség vagy - mondta, - ha így folytatod, te leszel a proletárok Máriája". Most hát a vers itt lázít, kiabál a katonák fülébe: - Ne lőj fiam, mert én is ott leszek.

Utólag, nem minden szerénység nélkül mondja el Várnai Zseni - akinek legújabb regényével ismét tele vannak a kirakatok -, hogy "én is a magvetőkhöz tartozom, akiknek vetéséből ez a csodálatos kalász (tudniillik az októberi patkánylázadás) sarjadzott". Salusinszky Imre csak kárörömet érez. Az utca forradalma ez. A külvárosé, a gettóé. A szennyes indulatok lázadása, de nem magyar forradalom. Milyen érzéseket, milyen elfojtott ösztönöket szabadít fel azokban, azok rendezték, akik mozgatói, bűnösei voltak? Lássuk csak, mit ír róla Salusinszky Imre, aki még ezek után is 1938-ig volt Az Est szerkesztője:

"Ha a káröröm a legigazibb öröm, akkor október 31-én ültük a legigazibb örömünnepet. Vége lett a katonai felsőbbségnek, tekintélynek, fegyelemnek, formaruhának, - kiadta lelkét és az utálatos háború. És nem úgy ért véget a háború, ahogy elképzeltük. Nem vigadunk, nincsenek diadalmas, győztes csapatok..."

Ez valóban igaz. Nincsenek. De ilyen csekélység nem akadályozza Az Estéket és a Salusinszkyakat abban, hogy ne ünnepeljék és ne köszöntsék barátként a magyar föld megszállására érkező négereket.

Boldogabb jövendőt és területi integritást ígér a népkormány. Délre újabb plakát jelenik meg a falakon. Hadik visszaadta megbízatását és Károlyi Mihály vezetése alatt megalakult a forradalmi kormány, amely "népkormánynak" nevezi magái. Polgártársak! - üzenik Károlyiék -, a népforradalom győzött. Magyarország első népkormánya megalakult. Reméljük, hogy sikerülni fog megmenteni az ország területi épségét. Szabadok vagyunk és mint szabad nemzet nyújtunk testvéri kezet a hazánkban élő összes többi nemzeteinek, és a világ összes szabad népeinek. A nép felszabadult ereje által boldogabb jövő fog virradni a mi megkínzott szegény hazánkra.

Nyugalmat, türelmet és bizalmat kér Magyarország népétől az első népkormány. Vajon, ki veszi észre, hogy ebből a kormányból, hol van a nép? Hol a magyarság, melynek függetlenséget, szabadságot, területi integritást ígérnek? A lista élén két gróf, Károlyi Mihály és Batthyány Tivadar, Lovászy Márton vallás- és közoktatásügyi miniszter, Linder Béla, az alkoholista hadügyminiszter, a Népszava Garami Ernője kereskedelmi miniszter, Buza Barna ügyvéd földművelésügyi miniszter, Jászi-Jakubovics Oszkár egyszerűen csak miniszter és Kunfi-Kohn Zsigmond népjóléti miniszter.

Milyen érzelmeket szabadít fel a forradalom rendezőiben, a pesti zsurnalizmusban ez a nap? Mondják el talán maguk a szereplők, hogy amíg kint az utcán Magyarország; függetlenségéért lelkesedik a nép, mit éreznek, ok, saját maguk. Lengyel Menyhért, akit Lebovitsnak hívnak, ilyeneket ír: "Ezeket a császárokat, királyokat, politikusokat, minisztereket, hadvezéreket és stratégákat a világ utolsó gazembereinek tartottuk s a vér elhagyott, a lélegzet elakadt arra a gondolatra, hogy büntetlenül fognak menekülni. De nem. Ütött a mi óránk!"

Valóban a Lebovitsok órája ütött október 31-en a halálba induló Magyarország felett. Füst Milán, a Nyugat ünnepelt, érzékeny lelkű poétája pedig "A diadalmas forradalom könyvé"-ben, így számol be október 31-iki élményeiről: "A fegyverraktárakat kirabolták s a csőcseléket felfegyverezték: nagy gaztettek lesznek az éjjel. Az utcán féldisznóval a hátán cipekedik haza egy tagbaszakadt legény: már kezdődik a rablás. Mély, nagy élményvágy az emberekben, talán nagyobb az életvágynál is. Az elfojtott, poshadt életerők fellángolnak. S a nők, hogy felszabadultak: két kis úrilányt (valószínűleg a gettóból) láttunk az utcán kokottok módjára viselkedni, a szüzek lelke mélyén biztosan megdobbant valami: vége a nagy, kényszerű fegyelemnek. Vége minden rendnek, - itt a szabadság. Sok egzaltált önfeledkezés lesz az éjjel."

Így látták a "forradalmat" a nagy országvesztő karnevál intellektuális rendezői. Kissé másként látta Tormay Cécile, a halhatatlan magyar írónő, aki "Bujdosó könyvének" első lapjain a következőket jegyzi fel október 31-ről: "Olyan volt és a város, mint egy roppant gyomor, mely éveken át bekapott minden galíciai bevándorlót és most émelyeg. Rettenetesen émelygett. Szíriai arcok és testek, vörös kalapácsok forogtak benne. Felszínre kavarodtak a szabadkőművesek, a szerkesztőségek, a galileisták, a zugkávéházak, a börze csürhéje és a Dob utcai gettó nemzetiszínű kokárdát és fehér őszirózsát tűzött a mellére. Mint egy gonosz varázslat, láthatóvá lett a láthatatlan város. Előjött a sötétből, hogy átvegye, amit régen a magáénak tartott. A szennyvíz felett letépték a kanálisrácsokat. Felböffentek a csatornák és az utcákat ellepték a felszabadult gőzök."

Október 31-ike volt. És este hat óra tájban nyolc fegyveres katona kereste lakásán Tisza István grófot. Nem katonák voltak, csak katonaruhába öltöztette őket valami titokzatos hatalom. Néhány perc múlva Magyarország vasembere golyótól találva, véresen bukik végig a Roheim villa parkettjén. S mintha egy nagy tragédia, mintha egy ország előre látott veszte zokogna fel, halálhörgésében is azt mondja: - Ennek így kellett történnie!

Forrás: Marschalkó Lajos (1911 - 1968) Kik árulták el 1818-ban Magyarországot című könyve, a Stádium Kiadó 1944-es kiadása alapján