Sajó Sándor : ÚJ ÁBEL

2009. június 15. - 00:48

Anyám, Kegyelmed özvegy asszony,
És szűken van a kenyerünk,
Azért én lássa nem panaszlom,
Hogy Káin együtt él velünk.
Kegyelmed gyermekül fogadta,
Bár nem kegyelmed szülte őt,
Legyen testvér az istenadta,
Ha őstörzsünkkel összenőtt.

De kikesergem a világba,
Jó szívem hozzá, mindhiába, -
És velünk él bár egy kenyéren,
Nekem e Káin, nem testvérem.
Anyám, e Káin csúf szokásból,
Minden dolgomba belegázol,
Játékban, utcán, kint a páston,
E Káin sose fogja pártom.

A taligánkat sose húzza,
Mikor meg tolná, - visszahúzza,
Zsebemből kicseni a gombot,
Tarisznyámból a kenyeret,
Amit én összegyűjtve hordok,
Ő széjjelszórja és kinevet.
Más kedvét ellenemre szítja,
Utcák kutyáit rám uszítja,
S örül, ha folyni látja vérem,
Nekem e Káin nem testvérem.

Anyám, én Káint bepanaszlom,
Kegyelmed gyenge, beteg asszony,
S míg betegen nyög itt az ágyban,
Ő mért fütyül kint, oly vidáman?
Ha házunk, néki is háza?
Idegenek közt, mért gyalázza?
Ha idegen a lelke tőlünk,
Anyám, Káinnal mért vesződünk?

Nem vagyunk senki kapca-rongya,
Én nem leszek Káin bolondja –
Anyám, nekem már forr a vérem,
Nekem, e Káin, rossz testvérem.
Anyám, így élni nem öröm,
Én Káint többé nem panaszlom,
De ezt így nem bírom sokáig,
S ha Káin jobbá most se válik,
Akkor az Isten irgalmazzon,
Bevégzem vele nagy pöröm,
Anyám, én Káint megölöm.