A magyar nemzet megmentése kizárólag alulról történhet. Ez tény. Sem az Unió, sem a jelenlegi parlamenti pártok nem képesek életképes válaszokat adni a jelen és a derengő új korszak súlyos kérdéseire. Elfáradtak, beposhadtak. Amikor néhanapján nézem az országgyűlési közvetítést, habár az adás élő, olyan mintha évekkel ezelőtti archivált anyagot néznék. A társadalom és a politika vészesen kettévált, két külön világot képez, amelyeknek egyre kevesebb közük van egymáshoz. Ez a mostani politikára nézve halálos ítélet, mert előbb-utóbb a társadalom – még a legbirkább természetű is – megelégeli a kutyakomédiát, pláne, ha lassan rámegy az élete, és rákényszeríti a tényleges valóságot a közéletre. Vagy békésen, vagy másképp. Ezt a folyamatot ráadásul véleményem szerint erősíteni, gyorsítani kell. Minden egyes perc, amelyet a magyar politika saját álomvilágában tölt, keservesebbé teszi a majdani normalizálódást.

Az alulról jövő újjászerveződést azonban nem szabad összekevernünk a burjánzással. Az évtizedek óta mély kómában tartott magyar társadalom ébredése nem valósulhat meg átgondoltság, stratégia és szervezettség nélkül. Mindezek nélkül csupán kis csoportocskák anarchikus jellegű viaskodása és marakodása várható, amely nem hogy megmentené nemzetünket, hanem csak agóniáját tenné tragikusabbá. Nem beszélve arról, hogy jelenlegi fizikai, lelki és szellemi helyzetünkben nincs túl sok időnk a kísérletezésre. Talán csak egy lehetőségünk van, egy utolsó…

Az ilyen határhelyzetekben mindig fel kell tennünk alapvető kérdéseket. Miközben már a parlamenti ellenzéket is megfertőzte a tarka marha-kór, fontossá vált tisztázni: ki is a magyar? Vannak, akik szerint a felvetés egyszerű jogi probléma: minden magyar állampolgár magyar. Ez az első hallásra demokratikusnak, megengedőnek tűnő javaslat az egyik legvisszataszítóbb, amit valaha hallottam, hiszen magyarok millióit rekeszti ki a nemzet fogalmából. Mások szerint – szintén sokszor hallani – magyar az, aki annak vallja magát. Szintén meghatóan értékes gondolat, már-már el is alszik eme szavak szépségétől az ember. Én azonban ebben sem hiszek. Elfogadom, hogy a két fenti meghatározás logikailag értelmezhető, de az én gyakorlati ihletettségű olvasatomban – amely bizonyos szempontból szűkítő, bizonyos szempontból tágító értelmű – egészen másképp és másban találhatóak meg a magyar közösséghez tartozás feltételei.

Egy állampolgárságot igazoló papír nem érdem, csupán adottság. Magyarnak vallani pedig könnyű magunkat, elegendő kinyitni a szánkat. Halljuk is rendszeresen tévékben, rádiókban, újságokban, amint bizonyos hölgyek és urak nagy komolysággal beszélnek magyarságukról, hogy aztán pár perc után beletöröljék a lábukat nemzetünk szent dolgaiba. Ezekkel az emberekkel én nem tartozom egy közösségbe, abba a közösségbe, amelyet az egyszerűség kedvéért nevezzünk csak: Magyarnak. Az én ismérveim rájuk nem igazak.

Magyar számomra az, akinek fáj Trianon. Aki testvérének érez egy 56-ost. Magyar, akinek 2004. december 5-én éjjel nem jött álom a szemére. Akinek összeszorul a szíve, ha megtaposnak egy magyar zászlót, ha felakasztja magát egy tönkretett gazda, ha csődbe megy egy tisztességes hazai kisvállalkozás. Aki nem tud belenyugodni abba, hogy bár a magyar fiatalok akarják a legtöbb gyermeket Európában, mégis a legkevesebb nálunk születik, hogy a magyar föld külföldiek kezébe vándorol, hogy hazánkat gyarmatosítják, és hogy a magyar embert rabszolgának szánják a saját hazájában. Akinek a Gyurcsány-kormány ország-rombolásából nem is az anyagi, hanem a lelki-szellemi pusztítás fáj igazán. És aki hisz egy szebb jövőben, aki hisz Magyarország feltámadásában, a Szent Koronában.

Magyar az, aki sajátjának érzi mindezt a szenvedést. Aki vállalja. Aki rálép a magyar Golgotára, és aki aztán vállaira veszi a magyarság keresztjét. Ehhez képest egy igazolvány vagy egy szépen megfogalmazott mondat semmivé foszlik, hiszen semmit sem ér. Amikor élet-halál küzdelme zajlik, amikor saját sorsunk és gyermekeink jövője a tét, nincs lehetőség jótékony semlegességre. Élet és halál áll szemben egymással. Centrum és közép nem létezik, azt csak a halál találta ki. Magyarnak születni most kevés, beszélni róla még kevesebb, tetteink és vállalásaink döntenek rólunk. Az én felfogásomban nem az a magyar tehát, aki állampolgára ennek a csonka hazának, még kevésbé az, aki csupán szavak szintjén vállal közösséget. Magyar az, aki magyarként ébred fel reggel, magyarként lélegzik egész nap, hogy aztán magyarként térjen este nyugovóra. Magyarnak nem elég születni, magyarrá válni kell. A magyarságot ki kell érdemelni.

A mostani megpróbáltatásoknak, amelyeket ránk rótt a sors, van tehát egy magasztos értelme. Segít letisztítani látásunkat, élesíteni érzékeinket, hogy felismerjük mi is fontos az életünkben, és mi nem. Hogy megismerjük, megszeressük és kézen fogjuk egymást, mi, Magyarok. Hogy mi, akik valóban összetartozunk, összekovácsolódjunk, összeforrjunk, annyi széttagoltság után. Akik a legnehezebb időkben is hűek vagyunk. Sőt, olyankor vagyunk igazán.

És hogy miért nem összeesküvés-elmélet hazánk gyarmatosítása, az itt élő magyarok rabszolgasorba kényszerítése? Na, erről majd a jövő héten.

(a szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)