A múlt heti írásomban elmondtam, hogy attól még nem tartok mindenkit magyarnak – a szó szűken vett értelmében –, hogy ugyanolyan személyi igazolványa van, mint nekem. A magyarsághoz tartozás ma nem jog, hanem kötelezettség. Közös keresztünk, a múltért és a jövőért való felelősség vállalása. Nem is olyan egyszerű feladat. A fogyasztói lét lelket gravitáló, sűrű mocsarából kell kimászni. Ezután persze felmerülhet a kérdés: mi lesz a viszonyunk azokkal, akikkel nem érezzük egy közösségbe tartozónak magunkat? A választ Tóth Gy. László politológus munkássága során már számtalanszor megadta. Ő napjaink azon társadalomtudósa, aki nem próbál tetszelegni mindenféle összeborulás hamis és álságos szerepében. Évek óta képviseli következetesen azt, ami a valóság. Ez az ország társadalmi-politikai értelemben kettészakadt.

Az egyik oldalon a neoliberális elveket képviselő, a globalizációs gyarmatosítást elvtelenül kiszolgáló, az ország erőforrásainak nagy részét a kezében tartó szűk réteg, a másikon a „rendszer” veszteseinek tételezett magyar milliók, akikre szellemi vagy fizikai szalagmunka és élethosszig tartó függés vár. Aki azt mondja, hogy a két oldal között kibékíthető az ellentét, vagy hazudik, vagy azok közé tartozik, akik elhiszik, hogy a világ hű tükörképét Evelyn Marsh regényeiben lelheti meg az ember.

Elég furcsa, mi több, gyanús, hogy a nagy összefogásra való felhívások, a széles társadalmi konszenzus jelszavai rendre a szűk országbitorlók köréből indulnak ki. Ez körülbelül olyan, mint amikor egy farkas falka a vegetáriánus életmód mentén próbálja egységbe fogni a környék bárányait. Nevetséges és átlátszó. Minden szavuk halálos méreg. Amikor azt mondják, hogy összefogás, valójában leigázást gondolnak, a tolerancián a mi birka türelmünket értik, ahogy nézzük bambán, miként lopják szét azt, ami a miénk. Számukra az egyenlő jogok saját kiváltságaik sérthetetlenségét, a szabad verseny a magyar gazdák és vállalkozók kiirtását, a demokrácia a nagyok és erősek diktatúráját jelenti. Ezért van halálra ítélve minden naiv egységtörekvés. Tüzet és vizet nem lehet kibékíteni. Egység csak két módon lenne teremthető: ha az országbitorlók végleg maguk alá gyűrnék a magyar népet, vagy – éppen ellenkezőleg – ha elveszítenék kitüntetett és bebetonozott helyüket hazánkban. Előbbitől mentsen meg bennünket a Jóisten, utóbbihoz pedig egyelőre nem vagyunk elég erősek.

Mi is akkor a helyzet? Először is állítsuk fel a diagnózist! Egy: Magyarországot gyarmati, a magyar embereket rabszolgasorba akarják taszítani. Kettő: Az országbitorlók megbízatása, hogy ezt minél hamarabb és minél hatékonyabban végrehajtsák. Három: A nemzeti oldal erős intézmények híján a folyamatos meghátrálás állapotában van. Ha ezt a kórképet elfogadjuk, az szinte már önmagától rajzolja ki magát a gyógymódot is.

A nemzeti oldalnak meg kell erősödnie. (Itt most az egyértelműség miatt nem térek ki arra, hogy az elmúlt két évben mennyire jó úton járunk, milyen sokat léptünk előre még abban a hatalmas ellenszélben is, amelybe kényszerítenek bennünket építkezésünk során.) Olyan szerteágazó, de mégis szerves egységet alkotó intézményi hálózatot kell létrehozni, amely lehetővé teszi a célirányos erősödést. A tehetséges vezetők kiválasztódását, az életerős emberek energiáinak bevonását, az utánpótlás folyamatos és tervszerű biztosítását, a szükséges töltődést, a tartalmas kikapcsolódást – egyszóval egy másik, egy igaz és egy párhuzamos Magyarország megvalósítását. Ez két szempontból is lényeges. Egyrészről megoldódik az országbitorlók kontra magyarok konfliktus, hiszen túllépve az összefogás hamis mítoszán képesek leszünk a saját életfeltételeinknek legalább a részleges kialakítására. Kevésbé tudnak majd bennünket felhasználni saját magunk tönkretételéhez. Másrészről, ha jól átgondolt és reális stratégia mentén haladunk tovább ezen az úton, idővel olyan megerősödést tudhatunk a magunkénak, amely által kikényszeríthetővé válik az országbitorlók hatalomtól való megfosztása.

Az országban tehát van egy barikád. Egy igazi törésvonal. Ez nem a jobb- és nem a baloldal egyre kontúrtalanabb választóvonala, hanem a nemzetben gondolkodók és a nemzetközi érdekeket kiszolgálók között, magyarok és globalisták között húzódik. Sokáig úgy tűnhetett, hogy mi, akik büszkén vállaljuk hovatartozásunkat, csupán szentimentális és értelmetlen harcot vívunk valamiért, amely felett az idő végképp elszaladt. Az elmúlt hónap, különösen a gazdasági világválság azonban bebizonyította, hogy nem a mi szavatosságunk járt le. A neoliberális kor vészharangját kongatják, a globalizációs lufi, ami kipukkadt, de minimum leeresztett. A romokon egy teljesen új, ismeretlen világ épül, amelyben minden újra írható és mindent újra is írnak majd. Nem szükséges jóstehetség, hogy kimondjuk: az első komolyabb szellőtől jelenkorunk országbitorlói elfutnak majd. A mi felelősségünk, akik maradunk – mert a kő marad –, hogy ne érjen váratlanul, felkészületlenül és alkalmatlanul a változás napja. Legyen politikai képviseletünk, legyen önvédelmi erőnk, legyenek szellemi-kulturális fórumaink és legyen gazdasági hátterünk. Így legyen.

És hogy milyennek képzelem ezt az új világot? Kik és mi mentén irányítják majd? Nyílik-e mozgástér végre Magyarországnak? Na, erről majd a jövő héten.