A múlt héten olyan események történtek, amelyek hatásai túlmutatnak önmagukon. Előbb az egri kórházvédők, majd a dunaszerdahelyi mérkőzésre látogató magyar szurkolók lettek magukra hagyva. Meggyőződésem, hogy mindkét esemény bizonyos értelemben fordulópontot jelent.

Egerben hónapok óta vívták Dobó István utódai megindító harcukat. Több száz orvos és ápoló nem írt alá a befektető céggel, amely iránt olyan dühöt érzek, hogy a nevét még leírni sem vagyok hajlandó. Megindító volt, ahogy ezek az emberek kiálltak egymásért, az elveikért, a hivatásukért és saját magukért. Elkeserítő volt viszont az a döbbent csend, amely az országgyűlési pártok részéről övezte ezt a küzdelmet. A kormánypárt cinikus tenyérdörzsölése, a cinkos, szintén érdekelt ellenzék árulása és a magyar társadalom „celeb-mentő” részének bamba értetlensége.

Dunaszerdahelyen több ezer magyar szurkoló tett hitet az egységes magyar nemzet mellett. A média persze most is futball-huligánokról cikkezett, pedig a focidrukkerekről – az egriekhez hasonlóan – most az egész ország példát vehetne. Megindító volt, ahogy ezek az emberek félretették életük egyik legfontosabb iránytűjét, a klubhűséget, hogy egy jóval nagyobb közösségért, a saját nemzetükért együtt álljanak ki. Példaértékű, ahogy a sokat szidott és megvetett szurkolók megmutatták az ország nagy szájhőseinek, milyen az, amikor valaki nem csak beszéli, hanem teszi az összefogást. De elkeserítő volt itt is a politika reakciója. A riadt kivárás, a gyáva sunnyogás, majd amikor már tarthatatlan volt a bujkálás, akkor a hőscincér-szerű melldöngetés: „kivizsgálást követelünk!” Persze nyomatékosan kiegészítve egy kis felháborodással a zászlóégetés miatt, nehogy a szlovákok megsértődjenek.

A két eseményt azért tartom nagyon jelentősnek, mert nem szűken vett politikai ügyekben (is) lelepleződött a parlamenti garnitúra. Nyilvánvalóvá vált az, amit már számtalanszor mondtam és írtam: Magyarországon két valóság van. Van egy világ, egy mátrix, amelyben a parlamenti pártok élnek 18 éve. Saját szabályokkal, logikával és törvényszerűségekkel. És van a mi világunk, a valóság, amelyben mindennapjainkat tengetjük, amelyben küzdünk az életben maradásért, és amelynek a parlamenti mátrixhoz egyre kevesebb, sőt, szinte semmi köze nincs. A két valóságnak mostanra már nincs hatása egymásra. Nincs átjárás, nincs kapu.

Ha belegebedünk is egy kórház elvesztésébe, azt a pártok odafenn szenvtelen arccal, mi több, némi szánakozó mosollyal unatkozzák át. Ha agyonvernek is bennünket, azt a pártok odafenn értetlen semlegességgel és az agyonverőinktől való félszben nézik végig. És még sorolhatnánk tovább. Ha az Unió kivérezteti a magyar mezőgazdaságot, ha az IMF-hitel totális szolgaságba taszítja az embereket, ha a lisszaboni szerződés megszünteti a szuverenitásunkat, ha Simon Peresz felvásárolja Magyarországot, ha a föld külföldi spekulánsok kezére jut, ha a multinacionális tőke a szemeteskukába söpri a magyar vállalkozókat, ha az életellenes bűnözés ellepi a vidéket, a tekintetes urakat odafönt miért is érdekelnék mindezek? Hiszen az ő világukban béke van. Amit mi nagy, késhegyre menő vitáknak látunk, ugyan már, azok csak érdekcsoportok kutyakomédiái.

A parlamenti pártokat menthetetlennek tartom. A mostani belpolitikai válság ugyanis nem csupán az MSZP válsága. Nem. Az egész politikai életé. Az ellenzék népszerűsége talmi dolog, csak addig tartható fenn, amíg nem kerül kormányra, és nem derül ki, hogy nemzetközi elköteleződésük és megbízatásaik, valamint az ország és a nemzet érdekei között kibékíthetetlen ellentét lappang. A rendszerváltozás rendszerének közelgő összeomlása menthetetlenül takarítja majd el a jelenlegi parlamenti pártokat, mint lejárt szavatosságú termékeket. Talán a Fidesz-KDNP egy része, főképp vidéki középvezetői, tagsága élheti túl az új korszak kezdetét, hiszen ezek az emberek nagyobbrészt csak jobb híján vannak ott, ahol.

A jelenlegi pártokért persze nem fogunk krokodilkönnyeket hullatni, hiszen ők juttatták ide az országot. A legkevesebb, amit megérdemelnek, hogy lehúzzák a rolót. Akikért viszont felelősséggel tartozunk, azok az emberek. A magyar emberek. Azok, akik felébredtek, és azok, akiket még fel lehet és fel kell ébreszteni. És ha valaki azt hinné, hogy az egri kórház az egri emberek, a dunaszerdahelyi magyarverés pedig a szurkolók ügye, hát, az nagyot téved. Talán holnap az ő kórházát fogják tönkretenni, ő nem kap majd kielégítő ellátást, az ő fején csattan a magyarországi vagy szlovákiai gumibot, és érte jön majd a mentőhelikopter. Ne várjunk a sokkterápiára! Vegyük észre, hogy csak magunkra számíthatunk! Nyissuk ki a szemünket magunktól, mielőtt mások erővel csukják le nekünk.

Rend még nincs, jólét még kevésbé, az ébredés mégis tapasztalható. Hogy mennyire és hogyan, arról majd a jövő héten.

(a szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)