1953 nyarán számos ÁVH-s tiszt – hadnagy, főhadnagy, százados – érkezett a táborba. Megkezdték az ügyünk felülvizsgálását. Kivétel nélkül mindenkit kihallgattak; volt, aki fél órát, volt, aki napokat töltött a kihallgató szobában. Munkára kijártunk még ugyan, de csupán ímmel-ámmal dolgoztunk. Az ÁVH-s őrök megszelídültek, hagyták, hogy a szerszámunkra támaszkodva beszélgessünk. Akadt, aki szólt: „No, csak üljenek le emberek” . Nem voltunk tovább ürgék, emberekké váltunk. Tőlem egyszer az egyik, korábban mindig kegyetlenkedő őr, mintegy tudakolva a véleményemet, megkérdezte: „Azért én nem voltam olyan rossz magukhoz?” Szótlanul otthagytam. Végül feloszlatták a büntetőbrigádot is és nagymértékben megjavult az élelmezésünk.

Azután mégis kinyílt a recski kényszermunkatábor kapuja előttünk, a nyár vége felé már javában folyt a szabadulás. Kisebb csoportokban szólították az embereket, akiket a parancsnokság épületében – úgy, ahogy – civil ruhába öltöztettek, kezükbe nyomtak egy vasúti jegy megváltására jogosító utalványt: aláírattak velük egy kötelezvényt, amelyben tudomásul vették, hogy ha szabadulásuk után bárkinek is elmondják, hol voltak fogva tartva, államtitok megsértéséért súlyos börtönbüntetéssel sújtják őket. Voltak, akiket teherautón vittek le a Recsk–parádfürdő vasútállomásra; voltak, akik csoportosan oda legyalogoltak.

Szeptember közepére már nem sokan maradtunk a táborban. Egy szép őszi napon vagy nyolcvanunkat összetereltek az egykor a hatvani vasutasokat őrző barakkban. Rossz sejtéseink támadtak. Napokat várakoztunk. Egy este számos rabomobil állt meg a barakk kerítése mellett, majd egyenként szólítva bennünket, azok szűk ketreceibe zártak valamennyiünket.

Néhány óra múlva a kistarcsai internáló tábor egyik – akkor már emberekkel teli – termében találtam magam. Itt három napot töltöttem, a negyediken az egyik leghírhedtebb ügyész elé vezettek, aki egy vádiratot olvasott fel előttem: idegen hatalom javára elkövetett kémkedésért és a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésért bíróság elé kell állnom. Dadogva kérdeztem, milyen alapon, milyen bizonyítékok alapján? Az ügyész elém tett egy 1948 őszén az Andrássy út 60-ban készített jegyzőkönyvet s hagyta, olvassam el.

A jegyzőkönyvet az egyik kihallgatóm, később a Markó utcai ÁVH-kirendeltséget vezető ÁVH-s tiszt szerkesztette, azt én soha nem írtam alá. Ott is volt a jegyzőkönyv alján az egykori főhadnagy kézírásával: „A gyanúsított a jegyzőkönyv aláírását megtagadta.” Közöltem az ügyésszel, a vádakból egy szó sem igaz, a jegyzőkönyvet nem is írtam alá. „Ezt majd mondja el a bírósági tárgyaláson” – szólt és az őrrel elvezettetett. Másnap – most már börtönőr ruhába öltözött – két őr jött értem s egy tágas alagsori helyiségbe vezettek, amelynek végében maga a később öngyilkosságot elkövetett tanácselnök ült néhány népi ülnökkel. Közben meg apró kis ember tolakodott hozzám s szinte suttogva mondta: „ Én vagyok a védője, hogy is hívják?”

Megmondtam a nevem, majd egy kis pepita füzetben keresgélve, valamit kipipált. Ha jól emlékszem, ennyi volt a védelme. A tanácselnök kikérdezte a személyi adataimat, majd felolvasta ugyanazt a vádat, amelyet előtte való nap az ügyésztől hallottam, suttogott valamit a népi ülnökökkel s már mondta is az ítéletet: tizenötévi börtön. Szólt még valamit, de nem értettem, elsötétült előttem a világ, a két börtönőr elvezetett a teremből. Az egész bírósági tárgyalás nem tartott tovább húsz percnél.

Éjszaka nem jött álom a szememre, a reggelimet se tudtam elfogyasztani. Úgy kilenc óra körül megint jöttek értem, kapkodtam össze a néhány holmimat, de a két börtönőr leintett. Kérdeztem, hová visznek, azt gondoltam elszállítanak valamelyik börtönbe. „Bírósági tárgyalásra” – szólt az egyikük. Néhány perc múlva megint ott találtam magam a tanácselnök előtt, semmit sem értettem. Ott volt a kis „ védőügyvéd” is, aki megismert s nyugtatott: „Kérem, nincs semmi baj, nincs semmi baj…”A tanácselnök megint felolvasta a már tegnap is hallott vádiratot s kimondta az ítéletet: öt esztendei börtön, amit kitöltöttnek nyilvánított.

Megint elvezettek a börtönőrök. Még aznap átszállítottak a Markó utcai bíróság harmadik emeletén levő ÁVH-kirendeltségre. Itt egy magánzárkában helyeztek el, elég tágas volt; kifogástalan élelmet kaptam s halomszámra könyveket. Az őrök azt sem bánták, ha éjszaka olvastam. És én olvastam, faltam nem a betűket, hanem az oldalakat. Olvastam a szovjet traktoros lány és legény szocialista szerelméről; arról, hogyan fektették le a hős szovjet olajmunkások a fagyos tundrán át az olajvezetéket. Ám én soha könyvnek ennyire nem örültem. Csak azt nem tudtam, mi lesz a sorsom, egyre teltek a napok.

Hosszú-hosszú hetek múltán, amikor már másodszor is kiolvastam a magyar könyvkiadó vállalatok szocialista-realista termelvényeinek garmadáját, minden papír nélkül kidobtak a Markó utcai bíróság fogházából. Felemás, csontkeményre száradt, fűzőtlen bakancsban, foltozott zsávoly katonaruhában léptem ki az épület Nagy Ignác utcai kapuján. Sután néztem körül, tájékozódtam, felismertem az égtájakat, s azután a Markó utcán elindultam a Duna felé. A Dunát akartam látni legelőbb.

Az alsó rakparton leültem az egyik kikötőoszlopra, s figyeltem a csendesen, békésen folyó vizet. Öreg nénike tűnt fel pórázon vezetett, szaglászó kis kutyájával. Furcsa szerzet lehettem, meg is álltak előttem. A nénike megszólalt:
– Tessék mondani, fogságból jött?
– Onnan.
– A Szovjetunióból?
– Nem, Recskről.
– Az hol van? Szibériában? Ennyi idő után… – motyogta maga elé az öreg néni, azután továbbhúzta a kis kutyája.

Igaza volt a nénikének: valóban Szibériából érkeztem vissza öt esztendő múltán az öreg Duna partjára. Az emberi értelmetlenség, ostobaság, gonoszság, gyűlölet, bosszúállás, a mérhetetlen hataloméhség és a határtalan zsarnokság magyar Szibériájából, a „megbízható források szerint soha nem is létezett” recski kényszermunkatáborból.