A múlt héten ott tettem le a tollat, hogy mindenkire szükség van. Kissé sziruposnak, mozgósító kampányszlogennek tűnő gondolat, pedig véresen komoly. Magyarország történelme legnehezebb időszakát éli. Volt már számtalan olyan pillanat az elmúlt századok során, amikor megoldhatatlannak tűnő problémák tornyosultak a nemzet előtt, de olyan magárahagyatottságban még nem voltunk, mint ma. Mivel külső segítséget amúgy rendre csak az ellenségeink kaptak, így árvaságunkat egyértelműen belső magánynak gondolom. Esélyünk sincs arra, hogy a jelenlegi politikai garnitúrától mentőkötelet kapjunk.

Nincs nemzeti elitünk, mert azt 1945 után szisztematikusan tette tönkre a selejtek lázadása. Ami megmaradt belőle, az szétszórva, egymásra is morgolódva, a nemzet egésze szempontjából nagyjából hasznavehetetlenül vergődik és semmilyen befolyása nincs az ország alakítására. Sorsunk így azon múlik, hogy lesz-e, lehet-e sikeres egy alulról szerveződő nemzetmentő mozgalom? A megmaradt magyarság képes-e kitermelni önmagából életképes intézményeket, érdek- és önvédelmi szervezeteket, politikai képviseletet, kulturális fórumokat és gazdasági hátteret? Ahogy azt ennek a sorozatnak a 10. részében leírtam: vagy lesz a nemzet asztalának négy lába, vagy fel fog borulni.

Ehhez az első hallásra őrületesen nehéz feladathoz van szükség minden – a szó szűkebb értelmében vett – magyar emberre. Nincs kifogás sem korra, sem nemre, sem anyagi helyzetre, sem iskolázottságra, sem semmi másra hivatkozva. Aki otthonról a fotel kényelméből szorít nekünk, bármennyire is kedves szívű ember, de az ellenoldalra állt. Lemondott a tevékeny segítségről. Mert itt és most minden magyar embernek küldetése van. Biztosan lesz, aki hegyeket mozgat meg, mert a lehetőségei, talentumai erre késztetik, de nem kell mindenáron nagy dolgokra gondolni. Lehet, hogy sokan csak egy fűszálat tudnak keresztbe tenni, de ha sok fűszálat teszünk keresztbe, akkor abból előbb-utóbb barikádot lehet építeni. Gátat, amely útját állja a ránk ömlő mocsoknak, és bástyát, amely megmutatja erőnket a messzeségnek.

Magunkba nézve könnyen rájövünk, hogy számtalan lehetőséget halasztunk el naponta, hogy tegyünk a magyarság ébredéséért. Néha elég egy mondat, egy a nemzet mellett tett vallomás az alkalmas pillanatban, vagy sokszor éppen a hallgatás. Elég egy átolvasott újság, szórólap, egy megtekintett DVD továbbadása, vagy éppen a megkapott megtekintése. Nagyon fontos az önképzés is. Ugyanis ma minden magyar embernek prófétának kell lennie a saját hazájában. A szív bátorságát – ami adott – kell felvértezni a tudás erejével – ami megszerezhető. Hatnunk kell. Hat éve azt hallottuk, hogy mindenki hozzon magával még egy embert. Ez akkor is kevés volt, ma szinte semmi. Most ennél jóval többre van szükség: mindenki hozzon magával még öt embert! Ez ma a magyar emberhez méltó feladat.

A nemzeti oldalnak, nekünk, nem szabad meghallani, pláne nem komolyan venni a másik oldalról, a nemzetellenes oldalról érkező folyamatos hazudozást, csúsztatásokat és rágalmazást. Fel kell készülnünk arra, hogy gigantikus erők fognak mozgósodni azért, hogy sikerünk útjába álljanak. Lesz majd minden, cukorka és korbács, csak hogy tizedeljék a sorainkat. Ezért kell felkészülnünk, leginkább lélekben.

De jó, ha felkészülnek ők is. És nem arra, amit ők hazudnak rólunk. Nem. A magyarság a történelem során számtalanszor bizonyította már, hogy elfogadó és békés nemzet. Most is azok vagyunk. A mi sikerünktől – hogy az ország irányítása végre a nemzet kezébe kerül – senkinek nem kell félnie csak azért mert cigány vagy mert másképp gondolkodik, mint ahogyan mi. Nem. Itt ma mi, nemzetiek, mi vagyunk egyedül valóban demokraták, mert elfogadjuk, hogy a miénken kívül van más vélemény is, pedig a miénket a parlamenti „demokraták” közül senki sem fogadja el. Ne tőlünk féltse hát senki ezt az országot, hiszen az egyedül a számunkra szent. És ne tőlünk féljen senki, hanem azoktól, akik azt akarják, hogy itt rabszolga legyen minden ember. Bőrszínre tekintet nélkül. De jó, ha tart tőlünk mindenki – legyen magyar, cigány, zsidó vagy akárki – aki azt szeretné, hogy a Szent Korona országa gyarmat legyen.

Mert nem lesz az. De erről majd a jövő héten.

(A szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)