1950. május 5-e hajnalán szokatlan zajra, mozgolódásra ébredtem a kistarcsai internáló tábor 2. számú épületének emeleti saroktermében. Négy óra lehetett, a szokásos őrségváltás ideje. Az emeleti priccsemről az ablakon át kiláttam a tábor főkapujára s az ettől jobbra lévő őrtoronyra s számtalanszor figyeltem meg az őrségváltást, amely rendszerint minden hang nélkül ment végbe. Ám ekkor mintha fojtott hangú parancsszavakat hallottam volna. Nemsokára az addig őrségben álló, szürke ruhás rendőr helyett két tányérsapkás, állszíjas ÁVH-st pillantottam meg, ahogy az őrtorony könyöklőjére támaszkodva, az épületek felé irányították a géppisztolyukat. Még talán nem is derengett, ám a környező lámpák jól megvilágították az őrtornyot, a szemem nem káprázott: két ÁVH-s állott őrségben!

Kisvártatva hangos ütődéssel szélesre tárult a főkapu s azon túl, az utcán, egy, a kapunyílásnak irányított gépfegyvert vettem észre, mögötte fekvő két ÁVH-sal. Az események gyorsan peregtek. A gépfegyver őrizte kapun egymás után hozta be két-két géppisztolyos ÁVH-s az eddig az őrtornyokban állt és lefegyverzett rendőröket. Kettős sorba állították, majd vagy fél órai várakozás után elindították őket a fogdaépület felé. Aki az ablakokhoz fért közülünk, megdermedve szemlélte a jelenetet. Belém nyilallt a felismerés: az Államvédelmi Hatóság átvette a tábort.

Az addigi, az adott körülmények között elviselhető életünk egészen megváltozott. Az új parancsnokság hermetikusan lezárta a tábort. Beszüntette a gyakran inkább szórakozásszámba vehető munkát, nem írhattunk s nem kaphattunk hozzátartozóinktól levelet, megszűntek a csomagbeadások, a rendszeres havi beszélők. Az ablakokat bemeszelték, ezeket egész nap zárva kellett tartanunk, kivéve azt a félórányi időt, amelyet az udvaron, hátra tett kézzel, lesütött szemmel, némán, az őrök rugdalása és ordítozása közben „ sétálással” töltöttünk.

Élelmezésünk is leromlott, egykori számításaim szerint a napi táplálékunk nem tehetett ki többet 500–600 kalóriánál, s ezt most már az annak idején hozzátartozóinktól kapott élelmiszerekkel sem pótolhattuk.

Az egykor valamennyiünk által vagy az Andrássy út 60-ban vagy pedig valamelyik ÁVH-s kirendeltségen tapasztalt, intézményes terror köszöntött ránk. A legkisebb vétséget – pl. egyetlen szót séta közben – is kegyetlenül megtorolták: verés, fogdabüntetés járt érte. Megszervezték a besúgóhálózatot, sohase tudtuk, melyik társunk előtt mit mondhatunk, mit nem. Magam egyszer áldozatául estem egy ilyen besúgó provokációjának s hat hétig tartottak kettős fallal szigetelt, minden zajt kizáró magánzárkán; amikor visszamehettem a közös terembe, napokig senki hangját nem tudtam kivenni, csupán egy állandó zúgást hallottam.

Ahogy napról napra fogyott a testsúlyunk, úgy fogyott a reményünk is, valaha szabadon léphetünk ki a tábor kapuján. Teltek a napok, múltak a hónapok, csak a perceket volt nehéz kivárni, szinte mindegyiket külön kellett megharcolnunk, annyira elviselhetetlenek voltak.

Valamikor 1950 augusztusában esetenként 10–15 társunkat szólították, hogy minden holmijával jelentkezzék az ún. ÁVH-s körletparancsnoknál. Ezeket többet nem láttuk viszont, s – valószínűleg a besúgókon keresztül – azt híresztelték el, ezek szabadultak. Senki se hitte.

Nagyjából fel tudtuk mérni, kik azok, akiket kisebb és kik azok, akiket viszonylag nagyobb váddal internáltak annak idején. A „szabadulók” az utóbbiak közé tartoztak. Találgattuk, hová tűnhettek, eredmény nélkül. Így folyt ez szeptemberben és októberben is, időnként 10–15 társunk tűnt el. Valaki kitalálta, ennyien férnek el egy rabomobilban vagy egy teherautón; kétségtelenné vált, valahová viszik őket…

(folytatjuk)