Tegnap éjfélig ünnepeltük együtt a Lónyai utcában a ferencvárosi választási eredményt. A 8,5%-os támogatottság átütő siker. A kerület egyáltalán nem mondható a nemzeti politizálás fellegvárának. Ha itt több mint 3%-kal tudtuk verni az SZDSZ-t, akkor mindenki elképzelheti, hogy vidéken mire leszünk képesek. Borsod vagy Szabolcs megyében… Az alacsony részvétel azt mutatja, hogy az ismertségünkön és a mozgósító erőnkön még van mit fejleszteni. A közel 10%-os eredmény még nem a hegy csúcsa. A hegymászásba még csak most vágtunk bele. Így a tegnapi ünneplés, a megérdemelt jókedv után a mai naptól újra indul a munka. Ahogy egyik kedves barátom szokta mondani, most jól belehúzunk, aztán pedig fokozzuk a tempót.

Meggyőződésem, hogy a tegnapi nappal ugyanis egy új időszámítás kezdődött Magyarországon. Egy évtizede egy viszonylag stabil és egyáltalán nem hasznos politikai struktúra létezik. Az emberek látszólag négy párt közül választhattak, de igazából csak két erő között, ha pedig jobban belegondolunk, kizárólag egy alternatívából. A MIÉP 1998 és 2002 közötti országgyűlési jelenléte ezen nem tudott változtatni, mert Csurka István a történelmi lehetőséget ugyan megteremtette magának, de élni már nem tudott vele. Politikáján nem volt érezhető, hogy kormányzati alternatívát kíván adni, megelégedett a nagyot mondó statiszta szerepével. Ez is lett a veszte…

A parlamenti pártok közötti választás, különösképpen a két nagy párt közötti, érzelmi szempontból igen komoly különbséget jelentett, hiszen a választópolgárnak egy posztkommunista és egy úgynevezett rendszerváltó politikai tömb között kellett döntenie. Ez nagyon komoly emocionális többletet adott a hazai közéletnek. De politikai értelemben a választás csak szimbolikus volt, hiszen az ország vezetésének alapvető irányában a parlamenti garnitúra teljesen egységes volt. Január 11-ével, azzal, hogy Szegedi Csanád bement a neoliberális oroszlánbarlangba, aztán onnan úgy jött ki, hogy könnyed csomót kötött az oroszlán farkára, azzal hogy a Jobbik a teljes ellenszélben megmutatta mire képes, a fent taglalt korszak véget ért. Mától nincs többé bal- és jobboldal, csak és kizárólag nemzeti és nemzetellenes oldal van Magyarországon. Mától mindenkinek van választási lehetősége, valódi választási lehetősége. Arra, hogy ne csupán a nagyobbik rossz és a kisebbik rossz között döntsön, hanem hogy végre a jobbik eszére hallgasson, és oda tegye az X-et, ahová a szíve igazán diktálja.

Ez az eredmény azonban nem csak a nemzeti oldalnak fújt ébresztőt, hanem minden bizonnyal a parlamenti garnitúra is alaposan elemezni fogja. Elemzésének eredménye pedig nem lehet más: a Jobbikkal számolni kell. Ez pedig az eddigieknél is komolyabb ellencsapásokat, a lejárató és a bomlasztó szándék erősödését, a hazugságok, a csúsztatások szaporodását fogja eredményezni. Úgy élte meg a jelenlegi bagázs a Jobbik sikerét, mint tetten ért tolvaj a rendőrsziréna közeli hangját. Mindent megpróbál majd, hogy elkerülje az igazság pillanatát. És persze lesznek majd fanyalgók a mi oldalunkon is. Sőt, ha valakik igazán tudnak gyűlölni, akkor azok a sértettek és a sikertelenek. Nem nehéz megjósolni, hogy a Jobbikot a „baráti” tűz sem kíméli majd. A párt vezetőit, programját, tagjait igyekeznek majd lépten-nyomon lejáratni, megzavarni. Vannak, akiknek nincs reményük a sikerre, értelmük pedig a belátásra, nekik marad a gyűlölet. A tehetetlen, földön fekvő koldus lélektana munkál majd bennük. Mindenkit, aki arra jár és mosolyog, igyekeznek elgáncsolni.

A mindenhonnan záporozó támadásokat elkerülni nem lehet. Nem is szabad. Úgy kell felfogni azt, mint a Jóisten gondoskodó aggodalmának jelét. Jelet, mely arra int, hogy a kemény küzdelemben soha ne lankadjunk el, hogy a megpróbáltatások közepette folyamatosan mi magunk is tisztuljunk és erősödjünk, hogy soha ne feledjük a célt és azt sem, hogy honnan jöttünk, hogy a hibát először ne másban, hanem magunkban keressük, hogy tudjuk azt, amit Tamási Áron olyan jól tudott. Aki embernek hitvány, magyarnak alkalmatlan.

Így legyen.

(a szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)