A múlt héten arról írtam, hogy téved, aki a parlamenti erők elmúlt húsz évének hazudozásából kiindulva nem az ottani pártokat, hanem úgy általában a párt intézményét magát ítéli meg. Ez olyan, mintha egy csapnivaló festmény esetén a műkedvelő nem a mestert, hanem az ecsetet kárhoztatná. Tévedés, hiszen egész Európában és a világ minden országában vannak pártok, azok hozzátartoznak a közélethez, amióta csak létezik politika. Egy sikeres ország nem attól sikeres, hogy nincsenek pártok, hanem attól, hogy azokban tisztességes és alkalmas emberek dolgoznak.

Azt is ígértem, hogy ezen a héten arról írok, mihez kezd a Jobbik, ha bejut a Parlamentbe. Ez utóbbinak külön jelentőséget adott két fejlemény. Előbb megjelent Balogh Gyula képviselő úr nekem címzett levele, amelyben 10%-os Jobbikról írt, majd a Szonda kutatása, amely ezt megerősítendő, arról számolt be, hogy az „extraradikálisok” (vagyis a nemzetben gondolkodó szavazók) száma kb. nyolcszázezer. Ha számolunk egy kicsit, rájövünk, hogy ez egy magasabb részvételi arány mellett is (kb.70%) minimum 15%-ot jelent! Ez a réteg teljes egészében potenciális, részben pedig már biztos Jobbik szavazó. Az a feladatunk az elkövetkezendő időszakban, hogy az összes nemzeti szavazó és a Jobbik megtalálja egymást.

A Jobbikot azonban nem a számok érdeklik. A támogatás egyértelmű növekedését már hónapok óta érezzük, tapasztaljuk. Egyre több ember számára válik nyilvánvalóvá, hogy egy nemzeti párt Parlamentbe kerülése egyáltalán nem vágyálom, hanem közeli valóság. Média híján nekünk a direkt kommunikáció marad. Vagy ahogy magyarul mondjuk: a személyes beszélgetés és meggyőzés. Lelkesedéssel, hitelességgel és alázatos munkával kell pótolnunk azt, hogy rólunk vagy semmit, vagy csak rosszat mondanak a híradások. A szimpatizánsok missziója, hogy az örömhírt – a Jobbikra adott szavazat nem veszik el! – elvigyék az ország minden szegletébe. A pártnak pedig továbbra is a munkára kell koncentrálnia, nem a közvélemény-kutatásokra. Volt már (és van is) olyan párt, amelyet elszédített a felmérések számára gyönyörűséges szirén hangja…

De térjünk vissza az ígéretemhez: mihez kezd a Jobbik, ha bejut az Országgyűlésbe? Itt azonnal fontos tisztázni való akad. Fórumokon többször felmerül, hogy lesz-e a pártnak megfelelő szakmai háttere? Miért nem mutatunk fel több hiteles, jól képzett szakembert? Örömmel nyugtatok meg mindenkit. A szakértők többsége egyelőre a színfalak mögött dolgozik, és ez így is van jól. A parlamentbe jutás politikai csatáit nem nekik kell megvívniuk, az ő feladatuk majd azután jön. Addig óvni, védeni kell őket, hogy nyugodtan dolgozhassanak.

Ha a választási siker megtörtént, nagyon sok fontos feladat vár ránk. Az egész ország romhalmaz, életünk minden szegmensét válság terheli. Mégis meg kell határoznunk prioritásokat és némi kronológiát. Jelenlegi – természetesen a változás jogát fenntartom – álláspontom szerint két alapvető kérdéssel kell szembesítenünk majd az új Országgyűlést, és ezáltal az egész magyar társadalmat. Két fundamentum, amelytől függővé fogunk tenni minden további tennivalót. Az első: le kell zárni az 1944-től napjainkig tartó hatvan évet, amelynek ugyan voltak különféle időszakai, de valójában nyugodtan tekinthetjük egy jól körülhatárolható, nemzetellenes hálózat által uralt egységes korszaknak.

1990-ben a megtisztulás, a társadalmi katarzis elmaradt. Piszkos, elmosatlan lábasban akartunk főzni, és most, húsz év után csodálkozunk, hogy büdös az étel. Balogh Gyula képviselő úr levelében tehát nyitott kapukat dönget, amikor arra kér, hogy még erőteljesebben küzdjünk az ügynökhálózat felszámolása ellen. Ez áll a feladatlistánk első helyén. A közélet magasabb színtereit, a kormányhivatalokat, a diplomáciai intézményeket, a belügyi szerveket, a médiát, az egyházakat mind-mind ügynökmentesíteni és „kommunistátlanítani” kell. A leleplezetteket, valamint az MSZMP és a KISZ korábbi vezetőit törvényi úton kell kizárni a közéletből. Bizonyára lesznek nagy megrázkódtatások, nagy csalódások, ellenkezni fog a Fidesz is nagyon, de az elmúlt 20 év dagonyázása bebizonyította, hogy hazugságok hálójára szebb jövőt építeni nem lehet.

Ha a múltat sikerült lezárni, a másik alapvető feladat a jövő alapjainak lefektetése kell, hogy legyen. Jelenleg rajtunk kívül egyetlen párt sem meri programjában felvállalni a Szent Korona-tan alapján álló alkotmányosság helyreállítását, pedig – ahogy a múlt csontvázaival a szekrényben – egy ’49-es alkotmánnyal a nyakunkon sem juthatunk messzire. Ennek a kérdésnek a felvetése az Országgyűlésben hozzásegítheti az egész országot a tisztánlátáshoz. Ugyanis vagy így, vagy úgy, de mindenkinek állást kell majd foglalnia, és a cikksorozatom első részében prognosztizált, az elkövetkezendő évtizedeket meghatározó, valódi – a nemzeti és a globalista között húzódó – politikai törésvonal ki fog rajzolódni. Innentől kezdve pedig már nem lesz folytatható a hazudozás, az ámítás és a nemzeti színű sziruppal leöntött neoliberális pusztítás.

Végre elkezdődhet a valódi munka: az ország és a nemzet fizikai, lelki és szellemi újjáépítése. Bármennyire is próbálják bemagyarázni országnak és világnak a beposhadt kis médiadiktátorok, hogy a Jobbik és a nemzeti radikálisok csak hőzöngeni tudnak, hogy nincs programjuk, hogy nem tudnak egy országot vezetni, süket fülekre fognak találni. Ugyanis nem születtünk radikálisnak, és valójában nem is vagyunk azok. Az ország helyzete radikális. Radikálisan rossz, amibe azok hozták, akik bennünket megbélyegeznek. És ha kell, akkor igen, vállaljuk! Radikális válaszokat fogunk adni a problémákra, mert a haldoklónak defibrillátor kell, nem maszatolás. A férget pedig seprűvel kell kisöpörni, nem szalvétával…

De hogyan kell egyáltalán elkezdeni az újjáépítést? Mihez nyúljon először az ember, hiszen mindenhonnan szivárog a víz? Na, erről majd a jövő héten.

(A szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)