Mivel is kellene kezdeni a magyarság életre keltését hatvan éves mély kómájából? A Jobbik – amelynek növekvő támogatottsága véleményem szerint a közvélemény-kutatások által közölt 1% és a napokban megjelent, minimum 10%-nyi radikális szavazóval számoló felmérések között lehet valahol félúton – ennek a feladatnak az elvégzéséhez mindenképp szövetségeseket keres. A dolgok tétje ugyanis óriási, túlnő egy szervezet keretein, és csak egy széles, nemzeti összefogás adhat rá megoldást. Meg kell találnunk a módot arra, hogy a kallódó kisgazdákkal, a vidéki tüntető csoportokkal, a még aktív polgári körökkel és más nemzeti szervezetekkel együtt képesek legyünk megkerülhetetlen erővé válni. Mindenkinek mozgósítania kell az energiáit, tudomásul kell vennie, hogy történelmi felelősség van minden egyes nemzetben gondolkodó ember vállán – kortól, anyagi helyzettől és iskolázottságtól függetlenül. Vagy aktivizálódik, vagy fotelből nézi végig saját és gyermekei jövőjének elveszejtését.

A diagnózist a magyar társadalom helyzetéről már annyiszor és annyian felállították, hogy ennek a megtételére én nem is fordítanék túl sok időt. Egy kiegészítést viszont fontosnak tartok megjegyezni. A hitelesnek mondható állapotrajzok, mint amilyennek Csath Magdolna és Bogár László írásait tartom, rendre élnek a szófordulattal, hogy bennünket rabszolgasorba kényszerítenek. Magam is osztom ezt, sőt, sajnos kénytelen vagyok továbbmenni. A rabszolgától ugyanis elveszik a szabadságát, a vagyonát, a jogait, de a tudatát, a szellemét nem. „Kit érdekel, hogy miről gondolkodik a rabszolga, a lényeg, hogy a dolgát végezze.” Így egy rabszolga még ember marad, hiszen hite, reménye, szeretete lehet. Tudatában van sorsának, és akár fel is lázadhat ellene. A magyar társadalom helyzete ennél súlyosabb. A nemzetközi és az azokat kiszolgáló hazai erőknek nem csupán a szabadságunk, a földünk, a vizünk kell, hanem a lelkünk is. Nem magyar rabszolgákat akarnak, hanem lelketlen „emberállatokat”. Akiknek már az énjük sem a tulajdonuk. Csordába szervezhetőek, haszonállatként legeltethetőek, és ha úgy hozza a szükség, könnyen le is vághatóak. Egy ilyen emberállat nincs tudatában a sorsának, ergo megszűnik a rabszolgatartók utolsó félelme: a lázadás veszélye is.

Simon Peresz – Magyarországi térhódításra is utalva – nemrégiben azt mondta egy konferencián, hogy ma már nem fegyverekkel kell egy országnak a nemzetközi befolyását erősíteni, hanem gazdasági úton. Az izraeli elnök meglepően őszintén nyilatkozott, vagy talán elszólta magát, de nem mondta el a teljes igazságot. A helyzet az, hogy korunk valódi háborúját valóban nem fegyverrel, még csak nem is gazdasági befolyással vívják elsősorban, hanem sokkal inkább a tudatformálás eszközeivel: médiával, oktatással és kultúrával. A döntő harc nem a támaszpontokért, nem a tőzsdéért, hanem a lelkekért zajlik. Vagyis egy ország lehet akár katonailag és gazdaságilag szuverén, mit sem ér vele, ha a médiáját és a kultúráját nemzetközi irányítás alá vonták.

A múlt héten azt mondtam, a Jobbik az országgyűlésben két fundamentális kérdéstől teszi függővé a további viszonyulását mindenki máshoz. Az egyik az elmúlt hatvan év törvényi úton való lezárása, vagyis az ország „kommunistátlanítása”, a másik pedig a magyar alkotmányosság helyreállítása. A konkrét munkát csak ezután lehet elkezdeni. Célunk természetesen egy erős Magyarország megteremtése. Az is nyilvánvaló, hogy ehhez az ország szuverenitását előbb helyre kell állítani. Fenti soraimmal azt akartam bizonyítani, hogy ehhez nem elsősorban gazdaságpolitikai, külpolitikai, biztonságpolitikai vagy belügyi intézkedésekre van szükség, hanem kezdetként a fejekben kell helyére tenni a dolgokat. A lelkeket kell megmenteni a magyarságnak. Vagyis a Rend, Jólét, Ébredés szlogen hármasából időrendben legelőbb az ébredést kell megvalósítani. Ha ez sikerül, a többi már szinte önmagától menni fog. Nevén nevezve a gyereket, a legelső feladat: magyar kézbe venni a médiát, az oktatást és a kultúrát! Megálljt kell parancsolni végre a tudatmosásnak!

Finnyáskodhatnak a liberális megmondó emberek, igenis, hazafias nevelést kell adni a magyar ifjúságnak. Az iskolákban – párhuzamosan a tudatosan vezérelt színvonalcsökkentés megállításával és megfordításával – a nemzeti értékek, hagyományok tiszteletére és ápolására kell rávezetni gyermekeinket. Nem furcsa, hogy míg Magyarországon bal- és jobboldali liberálisokat közösen ráz a hideg az egészséges nacionalizmus iskolai megjelenésétől, addig a környező országokban teljes politikai egyetértéssel folyik a sovinizmus terjesztése a katedráról? Miért nem jó az, ha az iskola kapuján a hazájukat szerető, féltő és azért áldozatokra is kész emberek lépnek ki a társadalomba? Miért jobb a tudatlan, gyökértelen fiatalság? Hát itt jön a képbe az „emberállat”. Mert ez a céljuk. A hazai oktatást nyugodtan nevezhetnénk akár lehülyítésnek is…

Be kell vezetni az erkölcstant. Június 4-én minden oktatási intézményben Trianon emléknapot kell tartani. Alaposan át kell vizsgálni a történelemtanítást, és onnan könyörtelenül ki kell szaggatni a bolsevik maradványokat, valamint az elmúlt húsz évben megjelent nemzetellenes, neoliberális gyomokat. Fel kell állítani a Magyar Őstörténeti Intézetet. A felsőoktatásban meg kell állítani a „disszidálást”, vagyis a magyar elitképzés kiemelt szerepének biztosításával itthon kell tartani a magyar szürkeállományt. A kormánynak pénzt kell fordítania a nemzeti múltunkat hitelesen bemutató, szórakoztató, de egyben nevelő jellegű nagyjátékfilmekre. Kiemelten segíteni és támogatni kell a nemzeti ébredést elősegítő szervezetek, egyesületek, zenekarok misszióját. A médiatörvényt hazafias szempontból (is) kell szigorítani, az azt megsértő kereskedelmi csatornák sugárzási jogát meg kell vonni. Kőkemény büntetőtörvényi védelmet kell biztosítani olyan jelképeinknek, mint a Szent Korona, a Turul madár és az Árpád-házi lobogó. Utóbbit a magyar nemzet határokon átívelő nemzeti jelképévé kell nyilvánítani. Az ország legfontosabb közterein szobrok állításával kell rehabilitálni Horthy Miklóst, Wass Albertet, Teleki Pált, Prohászka Ottokárt és más méltatlanul kezelt nagyjainkat. Összefoglalva el kell érni, hogy az oktatás, a kultúra, a média, vagyis a tudatformálás eszközei – ahogy minden normálisan működő országban, úgy nálunk is – magyar emberek által, magyar emberekért működjenek. Ezáltal lehetünk képesek letenni nemzeti függetlenségünk alapkövét: az ébredést.

Hogy miért vagyok én ennyire optimista, amikor ez az ország a szakadék szélén imbolyog? Na, erről majd a jövő héten.