A múlt héten azt ígértem, választ adok arra a kérdésre, miért is vagyok én ilyen megveszekedetten optimista. Miért gondolom azt, hogy a magyar társadalom tespedt testében újra buzoghat a vér? Honnan veszem a bátorságot, mi több, a vakmerőséget, azt képzelni, hogy az Izrael által felvásárolt, a kormány-, a cigány- és a multibűnözés által sújtott országban majd ébredni fog a nép? Talán csak a vágyaimat, az álmaimat vetítem bele az azoknál jóval sivárabb és kilátástalanabb valóságba? Struccpolitikát folytatnék, nem beismerve a tényt, hogy itt már minden elveszett?…

Kellő józanságú embernek tartom magam, aki két lábbal áll a földön. De úgy gondolom, hogy hittel, erővel és akarattal igenis el lehet érni csodaszámba menő eredményeket. Három dologra alapozva vagyok ilyen optimista. Mind olyan tények, amelyre bátran építhetünk. Az egyik az eddigi eredményeink. A másik a folyamat, amelyet a fiatalság körében tapasztalok. A harmadik, hangozzék bármilyen furcsán is, az ellenségeink feneketlen gyűlölete.

Köreinkben gyakran megesik, hogy felüti a fejét a kétségbeesés: úgysem tudjuk, nem lehet, nem sikerül stb. Ilyenkor mindig érdemes magunkban vagy akár nyilvánosan is feltenni a kérdést: gondoltuk volna-e 2004. december 5-e vagy 2006. október 23-a után, hogy innen is van kiút? Vagy akár egy évvel ezelőtt, ha itt azt írom: alakul egy önvédelmi szervezet, egy Gárda, amely fél év alatt 1300 formaruhást esket fel a Szent Koronára, elhitte volna-e bárki is? És azt, hogy ez nem csak egyszerű tömeg lesz, hanem a szó legnemesebb értelmében is közösség? Hogy ezek az emberek, ha kell, vért adnak, kimentenek egy családot, megvédenek több falut az árvíztől, rendbe teszik az elhagyott hadisírokat, százával tartanak demonstrációt, hogy el nem fáradnak?…

És itt nem csupán a Magyar Gárdáról van szó. A nemzeti zenekarok koncertjein több ezren kapcsolódnak ki, a Magyar Szigeten, a gyergyói EMI táborban vagy a Kurultajon tízezrek töltődnek fel, a Turul szobor előtt egy nyári munkanapon, zuhogó esőben 5-6 ezer ember állt ki a megmentés szándéka mellett, Délvidéken és Kárpátalján a HVIM nemsokára megnyitja a Remény házakat, a csonkaországban szeptembertől Atilla Király Népfőiskola indul, a nemzeti érzelmű hírportálokat az egész ország bújja, a közvélemény-kutatások legalább 10%-ra mérik az „extraradikális” szavazókat. Vegyük már észre! Ugyan hatalmas és egyre erősebb ellenszélben, de el kezdett dobogni a szívünk! Amit elértünk és amilyen környezetben, az akkora teljesítmény, amelyet felbecsülni sem tudunk. Gondoljunk csak bele: ha ennyi mindenre képesek voltunk a hazugság, a fenyegetettség és az anyagi ellehetetlenítés háromdimenziós terében, mire lehetünk képesek, ha egyszer megfordul a szél! Ha derékig érő mocsárban szaladtunk előre, a gondozott gyepen majd száguldani fogunk!

És itt van a magyar ifjúság, amelyet oly sokan, még a mi oldalunkról is szeretnek lebecsülni. Pedig nem szabad. Pongrácz Gergely bátyánk – aki imádta a fiatalokat – mondta mindig: „ezek a mai gyerekek ugyanolyanok, mint amilyenek mi voltunk.” Igen, ez így igaz. Csalóka az, ha a teljes „állományt” vesszük górcső alá, mert annak nagyobb része valóban érdektelen és a nemzet ügye szempontjából hasznavehetetlen. Ők csupán léteznek, megelégedve egy félemberi-félállati szinttel. Viszont az ifjúságnak azon része, amely majd ezt az országot a vállain viszi, már egészen más közeg. Ismerem őket, közöttük járok, és elszorul az ember torka, amikor a szemükbe néz. A keserűség, az elszántság és a hazaszeretet olyan gyönyörű elegye csillog ott, amelynek ereje van. Annyi nemzedéket tett már vesztessé a történelem itt a Kárpát-medencében… Érzem, hogy ez a nemzedék a győzelemre ítéltetett. Ez a nemzedék nem hullatni, hanem felitatni fogja a könnyeket.

És ami a legszebb az egészben, hogy a jelenlegi helyzet nem egy állókép, hanem egy dinamikus folyamat része. A mostani tizenévesek bátrabbak, tájékozottabbak és magyarabbak, mint a mostani húszasok, harmincasok, és minden jel azt mutatja, hogy az utánuk jövők még rajtuk is túlnőnek majd. A hatvanévnyi elnyomatás mélypontján megindult egy ellentétes irányú folyamat. Még áll a régi hálózat építménye, de már recseg-ropog, miközben egyre erősödik az „új kezdet”.

Az eddigi eredményeink és az ifjúság „radikalizálódása” mellett a harmadik tény, amely optimistává tesz, az ellenségeink gyűlölete. Ez első hallásra talán ellentmondásnak tűnik, de nem az. Ugyanis nemzeti intézmény-hálózatunk létrejöttéhez és erősödéséhez saját erőfeszítéseink mellett a leginkább a ránk zúduló hazugság- és rágalomhadjárat járult hozzá. A Gárda a parlamenti pártoktól – ugyan negatív kampánynak szánt, de fordított eredménnyel zárt – több százmilliós marketingtámogatást kapott. Olyan erősek vagyunk már, hogy ha sárral dobálnak bennünket, attól csak keményebbek leszünk. Az újabb és újabb – politikai-, gazdasági-, sajtó-, titkosszolgálati- és maffiatámadások – olyan hatással vannak ránk, mint egy sportolóra a soron következő feladat. Kihívások, amelyeket teljesítünk, és amelyektől még acélosabbá leszünk.

Transzformátorként működünk: ellenségeink gyűlöletét alakítjuk át saját energiánkká. Pozitív, építő erővé, amellyel létrehozzuk és tökéletesítjük azokat az intézményeinket, amelyek majd elsöprik a hazugság rendszerét. Ezért ezúton is, újra és újra kérem a balliberális oldalt és minden bennünket pofozni vágyakozót, hogy támadjanak, gyalázzanak és gyűlöljenek bennünket! Ezzel nekünk csak jót tesznek. Köszönjük! Minden egyes gyilkosnak szánt pofon édes és fontos, mert fájni nem fáj már régen nekünk, de ezekből tudjuk azt, hogy jó úton járunk, és hogy annak még nem értünk a végére.

Hát ezért vagyok én ilyen optimista. A Gárda elmúlt egy éve sok mindenre megtanított bennünket. A legfontosabbra is: győzni. És hogy mit jelent számomra a 2007. augusztus 25-e óta eltelt tizenkét hónap? Na erről, majd 2008. augusztus 25-én, a Gárda jövő heti születésnapján.

(A szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)