Ma, augusztus 25-én egy éve, hogy 56 ember a budai Várba vonult, fehér ingben, fekete mellényben, Árpád-sávos pajzzsal a mellén. Ma egy éve, hogy esküt tettek a Szent Koronára, és ébresztőt fújtak abba a képzeletbeli kürtbe, amelynek hangjára már olyan régen és oly sokan vártunk. Ma egy éve, hogy a jelenlévő ezrek hősök születésének lehettek boldog tanúi. Egy év, 365 napkelte és napnyugta, 1300 gárdista, több ezer pártoló tag, több százezer támogató szerte a világban, reménykedő milliók, megannyi fényes siker. Isten éltessen soká, magyar remények kovácsa, keserű könnyek felitatója és örömkönnyek fakasztója: Magyar Gárda!

Hozzád szólok ma, ezen a szent napon, Gárdista testvérem, Te, aki egy vagy az ezerből! Te, akivel kapcsolatban, elismerem, elfogult vagyok!

Hála és áldás Neked, mert a döntő döntést Te magad hoztad, de nem magadért. A hívó szó megtalált, és Te hallgattál rá, mert ahogy Főkapitányotok mondta minap: a Gárda a sorsotok. És Te vállaltad a sorsod, nem menekültél előle, nem is akartál, bár tudtad, hogy a szűk ösvény vér, verejték és megaláztatások erdején át vezet. Érezted zsenge gyermekkorodtól fogva, tudtad, úgyis megtalálod egyszer, és ha megtaláltad, hát járni fogsz rajta. Ha szakadékot kellett volna átugranod, sebes folyamot átúsznod, vagy égig érő bércet megmásznod, hogy megleld, megtetted volna. Mit érdekel bármiféle akadály Téged, ha egyszer ez a Te utad!

Hála és áldás Neked, hogy nem csak döntést hoztál, de ahhoz hű is maradtál. Formaruhát öltöttél, hogy felkiáltó jel legyél. Fehér inget fekete mellénnyel, magyar mondák hősének, a legkisebb szegény legénynek öltözékét, akinek bár semmi sem jutott, mégis a leggazdagabb, mert igazsága van. Esküt tettél az élő Istenre, a magyarok Szent Koronájára és arra a nemzetre, amelyből sarjadt és amelynek köszönheted egyszeri életedet. Hagy lássa mindenki, ha másképp nem, hát általad: él még a magyar, akad még erős kar, és a helyén lüktet még az a szív.

Hála és áldás Neked, mert vállaltad, hogy álnok szitkok céltáblája légy. Ugyan mit számít az Neked? Csak nevetsz rajta, hiszen minden egyes gyűlölködő szóért, amellyel illetnek, száz igaz testvért ad cserébe a sors, és millió Érted suttogott, meghallgattatott imát. Kiváltságos lettél, hiszen nap, mint nap megéled, milyen édes a másokkal megtört kenyér, milyen reményt adó az igaz, őszinte kézfogás és a világon nincs annál szebb dolog Neked, mint magyarnak születni és méltóvá válni ahhoz.

Kínzóan hosszú évek alatt, kínzóan sokakban, kínzóan sokszor merült fel a kétely: hát mi, gyarló kudarcok gyengécske hajtásai lennénk a hős Atillának utódai? A mi apánk a dörgő hangú Árpád? Bennünk folyna Szent Lászlónak erőtől tiszta vére? Nekünk dicső ősünk a legyőzhetetlen Bocskai István? Mi lennénk az az utókor, amelyért Rákóczi, Kossuth és Pongrácz Gergely fegyvert fogott? És a kínzó nemek hosszú sora után most újra az a válasz: igen. Mi vagyunk. Ezért hála és áldás, Gárdista, Neked.

Amikor öröm éri az embert a női szemekbe könny, a férfi szemekbe fény költözik. De vannak pillanatok, százévente egyszer-kétszer, amikor nagy robajjal földre száll az ég, amikor alig hihető csodának vagyunk gyarló részesei. Ilyenkor erősebb a nő, szeme boldogan, szelíden ragyog, de a férfi, aki máskor rezzenéstelen arccal száll szembe akár pokolbéli ördögök seregével is, aki azt hiszi, karjának és elméjének erejével semmi sem dacol, ez a férfi ilyenkor hálából fakadó könnyek közt esik térdre a magyarok Istene előtt. Ilyen nap volt 2007. augusztus 25-e. Hála és áldás Neked, Gárdista, Te, aki ugyan csak egy vagy az ezer közül, de egymagad ezret érsz.

(A szerző a Jobbik és a Magyar Gárda Egyesület elnöke)