A Jobbik támogatottságának nagy ütemű növekedése tény. Egy olyan tény, amely persze a hivatalos – azaz a politikai garnitúra érdekében kerekítő – közvélemény-kutató cégek adataiban nem jelenik meg. Persze a legújabb kori magyar történelemben volt már arra példa, hogy ami ott nem jelenik meg, az attól még létezik. Most is erről van szó. A teljes parlamenti erőtér számára zavart jelent egy új, tőlük függetlenül működő és – amitől a leginkább „pipák” – valóban nemzeti politikai erő. Egy ilyen jelenség ugyanis nem pusztán eggyel több belső riválist jelent a számukra, hanem egy külső ráhatást, amely a hazugságok bonyolult, de tökéletesen működő építményét döntheti romba. Ami számukra félelem, számunkra rettentően kívánatos.

Nem alszom hát álmatlanul afelől, bejut-e a Jobbik az Országgyűlésbe, függetlenül attól, hogy a kutató cégek 1-2%-ra mérik, és gyaníthatóan később sem fogják többre mérni. A támogatottságban, annak dinamikus alakulásában biztos vagyok. Van élő ember ebben az országban, aki elhiszi, hogy a Jobbik és a saját mocsarába fulladó SZDSZ népszerűsége azonos mértékű lenne? Ha van ilyen, várom a jelentkezésüket, a kiskorúaknál szamárfejes kitűzőt, a nagyobbak között hazugságvizsgáló berendezéseket fogunk kisorsolni.

Sokkal fontosabb és égetőbb feladatnak tartom tehát, hogy a választásokra megfelelő módon tudjunk felkészülni. Hogy a választási csalásokra, az „apró trükkök ezreire” legyen ellenválaszunk. Nem spórolhatjuk meg, hogy a választókörök ezreiben saját, jól felkészített emberrel jelenjünk meg, még a kedvüket is elvéve bármiféle „okosságtól”. A lehető legkeményebben kell fellépnünk a legapróbb csalásra utaló jelre is. A tét olyan nagy, hogy nem engedhetjük meg a nagyvonalúságot. Használnunk kell a számunkra elérhető nyilvánosság erejét. A globalizmus vámpírjai ugyanis, úgy ahogy őseik is, csak egy dologtól félnek: a fénytől. Rá kell hát világítanunk aljasságukra, romlottságukra és pusztító működésükre.

1947 óta tudjuk, mire képes a győzelemért a hatalom. Elkeseredett helyzetében most sem várhatunk jobbat, és a fő cél – ahogy azt egyszer 2002-ben már Pokorni Zoltán az USA-ban elkottyantotta – nem is a narancs és a szegfű közötti választás eldöntése, hanem a „szélsőségesek” kiszorítása. Lélekben már most kell készülnünk arra, hogy a választások egyfajta politikai háborús helyzetet fognak eredményezni, amelybe szinte minden megengedett lesz az ellenfelekkel szemben, pláne ellenünk. Képtelen történetek kelnek majd a suttogó propaganda szárnyára, a legaljasabb hazugságok, csúsztatások árasztják majd el a tévéhíradókat, soha nem látott emberek vagy addig alvó téglák okoznak majd zavart a sorainkban.

Ha már a sorainkban okozott zavarkeltés szóba került, nem mehetek el szó nélkül a szeptember 6-án történtek mellett. Itt nem pusztán arról volt szó, hogy a szervezők, fellépők – amelyek között magam is ott voltam – nem értettek egyet egy s másban. A radikális oldal vezető személyiségei szerencsére gondolkodó emberek, és ahol többen gondolkodnak egyszerre, ott óhatatlanul is előkerülnek nézetbeli különbségek. Így van ez nálunk is. Sokan méltatlankodnak azon, miért nincs teljes egyetértés, de én ezt nem tartom olyan nagy problémának. Eleget cenzúráznak bennünket, legalább magunknak hagyjuk meg a gondolat szabadságát. A lényeg, hogy akkor tudjunk összefogni, amikor kell. Ezért sajnálom, hogy ez szeptember 6-án nem sikerült. És biztos vagyok benne, hogy nem a véletlen műve volt.

Gondoljunk csak bele az időzítésbe! A Gyurcsány-kormány teljesen megroggyant, a parlamenti pártoknak fogalmuk sincs, hogy mit akarnak, egyben biztosak csak: senki sem meri vállalni a kormányzást. Szívesebben bújnának egy felelősség és arc nélküli szakértői kormány mögé. A Jobbik eközben döbbenetesen erősödik mind a szervezettség, mind a támogatottság tekintetében. A párt EP-listájának vezetését elvállalja Morvai Krisztina, aki hazánk legnépszerűbb civil közéleti szereplője. Megindul az országjárás. Papp Lajos kitálal. A Gárda újabb avatásra készül. A héten elindul az Atilla Király Népfőiskola. És még ki tudja mi minden zajlik a nemzeti oldalon…

Ezt a hatalom már nem hagyhatta szó nélkül. Meggyőződésem, hogy a szeptember 6-ai nagygyűlés elmaradása egy finomra hangolt titkosszolgálati manőver eredménye. A szereplők – tudniillik mi – észre sem vettük, hogy egy ilyen fontos pillanatban, amikor a társadalom jobbik fele szomjazva várta, hogy a meghatározó erőket, személyeket együtt lássa egy színpadon, szembefordítottak bennünket. Igaz, hogy a rendezvény Gyurcsány meghátrálásával elveszítette az aktualitását, de ha már a szervezők úgy döntöttek, mégis megtartják, nem lett volna szabad széthúzást mutatnunk. Most az egész balliberális oldal rajtunk nevet, pedig a helyzet éppen a fordítottját tette volna lehetővé.

Ami megtörtént, megtörtént, nem érdemes rágódni rajta, de a feladat az, hogy tanuljunk a történtekből. A megosztás szándéka irányunkba ugyanis nem fog enyhülni, sőt, erősödni fog. Mindenkinek kötelessége, hogy megőrizze a józanságát, az ügy iránti alázatát, hogy ismerje és tudja a határait, hogy ne kerüljön szereptévesztésbe, hogy óvakodjon a „hamis papoktól”. Most vízválasztó vonalhoz értünk. A nemzeti oldal magára talált, erős és határozott. Felébredtünk. Az ellenségeink külső támadásai rendre leperegtek rólunk, talán még acélosabbak is lettünk általuk. Az utolsó lehetőségük az maradt, ha belülről vernek szét bennünket. Most ugyanis még szétverhetőek vagyunk. Ha saját magunk tesszük meg nekik a szívességet. De ha túléljük az elkövetkezendő néhány hónapot, ha nem adunk helyet a széthúzásnak, akkor nem lehet a nemzeti gondolatot megállítani.

És hogy mit kezdhet majd a nemzeti gondolat a globalizmus egyik olyan intézményében, mint az Európai Parlament? Van-e értelme oda egyáltalán beültetni bárkit is? Na, erről majd a jövő héten.