Emlékszünk még a Charlie Hebdo nevű francia szennylap körüli történésekre? Remélem azért még nem volt olyan régen, amikor pár agyament terrorista lemészárolt majdnem egy komplett szerkesztőséget. Akkor mindenki hatalmas vehemenciával volt Csárli, és teljes mellszélességgel állt ki a politikailag korrektnek még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető magazin mellett. Abban a hiszemben, hogy Európában nem az erőszak a kotta, a véleményéért pedig senkit sem lehet legéppuskázni.

Vajon tanult bármit is a kontinens az esetből? A jelen események fényében, aligha. Mert a liberális őrjöngés most nagyon könnyen kiprovokálhatja a helyzet megismétlődését, ha nem kap nagyon gyorsan észbe a baloldali sajtó túlnyomó többsége.

Fotó: hir24

Fotó: hir24

Szögezzük le, nem értek egyet azzal, amit László Petra tett, kétség kívül elítélendő volt, mind emberi, mind szakmai szempontból. Emberként nem állok neki gyermekeket vagy bevándorlókat inzultálni, sem verbálisan, pláne nem fizikailag. Sajtómunkásként pedig van annyi lélekjelenlétem, hogy egy ilyen necces szituációban is meg tudom őrizni a hidegvéremet, és nem avatkozok közbe, bármi történjék is (a magyarázatát, a terepen való összeomlásról, ugyanakkor megértem, és teljesen életszerűnek tartom; azt senki sem gondolhatja, hogy a kisasszony úgy ment Röszkére, hogy ő most migránsokat fog rugdalni). De az esetnek meg is lettek a konzekvenciái, az operatőrnőt kirúgták, sőt, még büntetőeljárás is indult ellene. Egy civilizált, XXI. századi országban ennél tovább nem is fajulhatna a történet. Hittem én ezt, egész mostanáig.

Égessétek meg!

A balliberális média ugyanis olyan szadista kéjjel vetette rá magát a történetre, olyan szartornádót fújt föl most, hogy végre talált egy célpontot mérhetetlen gyűlöletének – aki nem politikus vagy konkurens publicista, nem állnak mögötte tömegek, és nem rázhatja le magáról a mocskolódást, mint kutya a vizet – amilyenre Európa szerte nem volt még példa.

Naponta érkeznek a hírek a hölgy életútjának különböző állomásiról (melyek között semmi kivetnivalót sem találni, pedig gondolom, nagyon igyekeznek), a bulvársajtó hullarablói által felszínre bányászott mócsingokon pedig az egész „mértékadó” sajtó véres vigyorral csámcsog. (Vasárnapra talán addig a merész felfedezésig is eljutunk, hogy őt is anya szülte…)

Nevét és fényképét a nagy nyilvánosság előtt teregetik, lám, itt a bűnös, az ellenség, ne csak megvesd, gyűlöld! Sőt, hason csúszós bocsánatkérést követelnek –  és akasztással (!) fenyegetőznek. Olvasóik nem különben, a világ minden tájáról, még ennél is intenzívebb, nyilvános megszégyenítésért visítanak. Máglyára a boszorkánnyal! – süvöltik Chilétől Afganisztánig, Tegucigalpától Kistarcsa-alsóig. (Érdekes, ilyen szintű sajtóinkvizíciós buzgalom még a cigánygyilkosságok elkövetői ellen sem irányult, sőt.)

Ama bocsánatkérés amúgy másodszorra is megtörtént, úgy, hogy a 60 IQ alattiak is értsék: ez egy bocsánatkérés. Nem volt elég. Semmi sem elég.

Ideális préda

Hogy érzékeljük, micsoda folyamatokat indított el ez a velejéig gusztustalan mentalitás, és milyen embereket bátorított föl barbár reakciókra, lássuk a pénteki fejleményeket: egy iszlamista hacker csoport gyakorlatilag leradírozta az N1TV-t a netről, egymást érik a csatorna munkatársai elleni életveszélyes fenyegetések, és a dzsihadisták László Petra fejére vérdíjat (!) tűztek ki. Igen, vérdíjat. Azért, hogy valaki MEG-ÖL-JE, értem!?

Idáig sikerült jutni, a humánum, a szolidaritás, és az európai értékek nevében: páriának állítottak be egy európai embert, telekürtölték vele a világsajtót, így fölhívva rá a terroristák figyelmét, azt sugallva róla, hogy szabad préda, akit az európai kultúrkör is kivetett magából, tehát jogosan, minden gond nélkül el lehet tenni láb alól. Föl tudjuk ezt fogni?

Van – vagy legalábbis kéne, hogy legyen – egy határ. Elvileg pont az előbb felsorolt szeretetcsomag hivatott kijelölni a kereteket, melyek között európai ember és társadalom az ilyen jellegű konfliktusait intézni szokta. Ezeken már az ilyen szintű megalázás is jócskán túl van. Nem tudom, érezzük-e, de a magyar társadalom (és úgy általában az egész világ) jelenleg egy pillanatnyi hiba miatt jóval a jogos, és arányos retorzión túl traumatizál egy embert, aki stresszhelyzetben rosszul reagált.

Az internetes zaklatás komolyságáról és veszélyeiről szóló kampányok korában nem gondolunk bele, mit élhet át az, akire a komplett glóbusz frusztrált, mégis jól kiszámított dühe zúdul? Amikor egészen szó szerint az életét kívánják? Tinédzserek tömegei vetettek sokkal kevesebbért véget a saját életüknek… Ha netán ő is így tesz (Isten ments, hogy így legyen!), az kinek a lelkén szárad majd?

Ja, hogy ő egy rasszistagyűlölködőnácifasisztanyilasszélsőségesállat, szóval megérdemli? Nem. Nem érdemli meg, még akkor sem, ha minden mocsok, amit összehordanak róla, igaz lenne.

Szelektív humanizmus

A vakolatpergetően ironikus az egészben, hogy ez az undormány pont olyanoktól ered, akiknek a tolla vígan elbírja ennél sokkal súlyosabb vétségek, mit vétségek, konkrét bűncselekmények, és elkövetőik gátlástalan mosdatását, ha érdekük úgy kívánja. Azok suhogtatják most az erkölcs lángpallosát, és tesznek tönkre egy életet, akik a legképtelenebb mesékkel, izzadtságszagú indokokkal védenek gyilkosokat, rablókat, erőszaktevőket, sikkasztókat, csalókat… stb., ha az valahogy az ő ügyüket szolgálja. És persze hangos csinnadrattával ellenezték a halálbüntetést, egészen mostanáig (kíváncsi vagyok, szóvá teszi-e ezt valaki az ő köreikből is, vagy ez a skizofrén akció is szó nélkül marad, mit oly sok másik). Az emberiesség, a szolidaritás, az összes hangzatos klisé csak akkor számít, ha az ő védenceikről van szó.

Nos, lehet, hogy tőlem, mint a nácifasisztanyilasnak kikiáltott oldal szimpatizánsától furcsa lesz, de tévednek. A humánum nem csak azokra vonatkozik, akik velem egy véleményen vannak. A toleranciának és a szolidaritásnak van egy érdekes, közös tulajdonsága: amint megpróbálják szelektíven alkalmazni őket, megszűnnek létezni. Tudom, mert keresztény emberként (bocsánat, ahogy manapság az interneten dívik: mocskos, rohadt, xenofób keresztényként) magam is gyakorlom ezeket. Ahogy azt a képességet is, amiről a liberális véleményformálók, a bunkósbotmédia, és fogyasztói is hajlamosak elfeledkezni: a megbocsájtást.

Úgy tűik, erre a túlnyomó többség képtelen, és nem is hajlandó. Ők az egyenjogúság, a kultúra, a felvilágosult gondolkodás nevében vért akarnak látni. Vagy így, vagy úgy. László Petráét. A nácikét. A fasisztákét. A mélymagyarokét. A magyarkodókét. Az N1TV-ét. Vona Gáborét. A Jobbikét. Az ismerőseikét, akik nem úgy gondolkodnak, ahogyan ők. Mindegy.

Nem hittem volna, hogy valaha ezt fogom mondani, de emlékezzünk a Charlie Hebdo körüli felhajtásra (és nézzük meg, hogy viselkednek most azok az álszentek, akik akkor nagyon Csárlik voltak), és arra, hogy az európai kultúrkörhöz tatozunk. Itt nem a vadon a törvénye az igazodási pont, hanem a római jog, nem a konzumidiotizmus filléres moralitása az alap, hanem a krisztusi szeretet. Jó lenne, ha ezt senki sem felejtené el.

T.T.Jobbegyenes blog