Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren és a Tócó-patakon és a Nagytemplom mellett álló üveghegyen is túl, ahol kurta farkú malacok egész kondája túr… Sőt, még azon is túl, ahol a csigalassú és inkompetens pénztáros hölgy a szurkolói kártyáért nyúl, a sűrű, sötét Nagyerdő közepén állt egy kísértetkastély.

nagyerdeikisertetHatalmas, hideg, huzatos és barátságtalan volt, pedig nem volt három éve, hogy csillogva-villogva, kacsalábon forogva átadták azt e peremvidéki városka hűséges népének. Az emberek eleinte messzi földről a csodájára jártak a kastélynak, nem egyszer egymást taposták a bejutásnál, és még a mogorva és marcona, narancssárga páncélt viselő, alabárdos őrök sem riasztották el őket, hogy bent e csodás kastély minden termét bejárják, majd pedig részt vegyenek a rendszeresen megrendezett össznépi mulatságokon. Ám hamar kiderült, hogy a kastélyon átok ül…

A Nagyerdei Kastély ura ugyanis a Nagy Sóher Kobold volt. Ő vállalta el, hogy a város derék népét hétről-hétre népszerű játékokkal és családbarát programokkal mulattatja. Viszont e messze földön híres és nagyhatalmú uraság gazdagsága hiába vetekedett Dárius kincsével (legalábbis magyar viszonylatban), hiába voltak fényűző palotái, melyben kifulladásig black jackezhetett a vendég, a játék, amivel az embereket szombatonként szórakoztatta, inkább volt ijesztő, semmint vidám és szórakoztató. A vagyonából pedig egy likas, megveszekedett piculát sem volt hajlandó a célra áldozni. A város polgárai azt suttogták maguk között, hogy a divatos és színvonalas labdajáték helyett, amit ígértek nekik a Kastély felépítése előtt, a Nagy Sóher Kobold szolgái sötét szeánszokat végeznek, amelyeken az évtizedek óta halott Magyar Labdarúgás szellemét próbálják meg megidézni.

Ezen fekete mágiával átitatott sötét gyűlések híre és a Kastély ijesztő és barátságtalan környezete a városka derék lakóit egyre inkább távol tartották az épületnek még a félmérföldes közelétől is. A polgárok egyre jobban elkerülték ezen elátkozott helyet és soha többé nem is beszéltek róla. Illetve néhányan olyasmiket pusmogtak, hogy milyen jó lett volna inkább egy harmadik kórházat felhúzni a városkába abból a tizenkétmilliárd aranytallérból, amibe a kastély került. Ám ezt még ők maguk se gondolták komolyan, csak jól esett panaszkodni.

Egy sötét, ködös, október végi napon azonban 2746 derék, vitéz lakója a városnak úgy döntött, a saját szemükkel győződnek meg arról, hogy igazak-e a rémmesék. Azért a biztonság kedvéért még akkor indultak el, mikor a Nap még jócskán fenn járt az égen, hogy a gyengébb idegzetűek nehogy visszameneküljenek közvetlenül a Kastély előtt álló Diszkoszvető Szatír szobrától, amely már önmagában is megrémítheti a kósza lelkeket, ám egy kőhajításnyira tőle egy hatalmas kert van, amelyben számos egzotikus vadállat éli világát, kiknek üvöltésétől feláll az emberfia hátán a szőr.

Öt perccel azelőtt, hogy a Templom elütötte volna a négyet, a bátor cívisek nagy része átlépte a kísértetkastély nyikorgó forgóajtajainak küszöbét. Pedig a Kastély őrzői mindent megtettek, hogy az embereket távol tartsák: csak az üvegfal mögött ülő csigalassú és alulfizetett tündérektől lehetett belépőt vásárolni, ők pedig mielőtt elvették volna a látogatók nehezen megkeresett fityingjeit, előbb kínos személyes kérdéseket tettek föl nekik: „Mi a neve, jó lovag?” „Kinek a nemzetségéből származik?” „Hol lakik?” „Hol született?” „Mikor született?” „Hány kilóval és hány centisen született?” „Hol tudom elérni nap közben?” „Szeretne a Nagy Sóher Kobold játékbarlangjában kockát vetni?” és így tovább, soha véget nem érően. Majd a Narancssárga páncélos őrök tartóztatták fel őket. Pár másodperces petting és divatszakmai tanácsadás után átkutatták bőrszütyőiket és tarisznyáikat szentelt vizes és bájitalos üvegcsék után kutatva. Ha nem találtak semmit, bemehetett a szegény ördög a szélfútta Kastélyba.

Amit viszont odabent láttak, az minden képzeletet felülmúlt: a hullaszagú, kihalt kastély csendjét, hol az egyetlen zaj az ott lakó varjak károgása volt, egy dörgő, borízű hang törte meg, amikor is felsorolta, hogy kik vesznek részt az aznapi szeánszon. A nyáron a pokol második bugyrából igazolt Dalmát Kesztyűszörny (aki a Kesztyűszörnyek között az egyik legmegbízhatóbbnak mondható); a Posztriválisnélküli Kifacsart Lovag; a Fejpárbajnyerő Rác Srác; a félig mamut, félig ember Bikázó Óriás; a Vénszaros Falábú Hóhér, minden szörnyetegek parancsnoka; a hihetetlenül sebes és harcias Kopasz Villám, valamint a Drótozottlábú Szita; a Sokadszorvirágzó Kanyargós Tibi, a botcsinálta irányító; majd a Kétméteres Cselkompresszor, kit a horror sztorikban csak biciklin, esernyővel ábrázolnak; a rettenetes Alibigólem, akinek az a különleges képessége, hogy bármiféle köpeny vagy egyéb segédeszköz nélkül képes órákra eltűnni mindenki szeme elől (el is tiltotta a Nemzetközi Bújócskaszövetség bárminemű sporttevékenységtől); és végül, mind közül a legfélelmetesebb… a Zörgő Fekete Csontváz. Nem tudni, hogy hogy lett labdarúgó, mert se izomzata, se érzékszervei, sőt, semmilyen belső szerve sincs, az egész lény csak egy fekete csontváz, ahogy az a nevében is benne van.

Ezek a különös lények táncoltak a Nagyerdei Kísértetkastély közepén. Mindannyian a Nagy Kopasz Trenditroll, a Nagy Sóher Kobold legsötétebb (minden értelemben) szolgájának instrukciói szerint ropták a parketten. (A legenda szerint egyébként  a  a Trenditroll úgy született, hogy a Nagy Sóher Kobold legkedvesebb teknőcét változtatta sötét bűbájok segítségével emberré.) Táncuk a gyengébb idegzetűekből 10 perc után sírógörcsöt és pánikrohamokat váltottak ki. Akik mégis végig bírták nézni, hetekig hallucinációkra és rémálmokra panaszkodtak, hacsak nem raktak be otthon egy nézhető focimeccset a lejátszóba, vagy az Annabelle című vígjátékot (vannak, akik a horrorfilmek közé sorolják be, de egész biztos, hogy ezek nem látták a DVSC-Teva-Honvéd FC 0:0-t).

Sajnos a Magyar Futball szellemét ezúttal sem sikerült megidézni. Akik viszont ezt végignézték, úgy érezték, sose heverik ki ezt a megrázkódtatást. Többé senki se ment a Nagyerdei Kísértetkastélyba, csak a mazochisták vagy az örök álmodozók.

Itt a vége, foss fuss el véle!

(A mese szereplői kitalált alakok, ahogy a helyszín és a szerző is. Olyan fiktívek, hogy azt el se lehet mondani. Bárminemű hasonlóság múlt szombaton négykor történt eseményekkel, vélt vagy valós személyekkel csupán a véletlen műve!)

Loki blog nyomán