Két évszázad távlatából legenda és valóság összemosódik, nehéz ma megállapítani, mi az, amivel idealizálta a benne példaképét kereső székely ember Gábor Áront, és mi az, amit ő valójában cselekedett.

Ágyúöntőnek nevezzük, és e vonatkozásban két dolgot emelünk ki: a találékonyságot, és azt, hogy ágyúival visszaadta a szabadságba vetett hitet már-már megalkuvásra kényszerülő népének. Hogy előbb az agyagfalvi székely nemzetgyűlésen, s majd egy hónap múlva Sepsiszentgyörgyön újra felajánlotta ágyúk készítését, talán vakmerőségnek tűnhet, hiszen ha volt is elképzelése, miként készítsen lyukasra öntött ágyúcsövet, kísérlet híján nem lehetett bizonyos benne, hogy használható is lesz. De bízott magában, és azt is tudta, ha nem cselekszik, a szabadság vágya csak az esti tűz kihűlő hamvában egyre ritkábban felparázsló illúzió marad.

Az ágyúöntésnél azonban sokkal fontosabb, amit később tett. A hidvégi csatában, ahol először megszólaltak a „varasbékák“, hatalmas lelkesedés lett úrrá a székely táborban, még nagyobb értetlenség az osztrák seregben. Ez az állapot ideig-óráig kitartott, pár sikeres ütközet erejéig futotta még a fellángolásból. De amikor úgy tűnt, már nem lehet folytatni, amikor a békekötési tárgyalások során fegyvereik átadását követelték a császáriak, Gábor Áron szembefordította ágyúit a székházban tanácskozó feletteseivel – a megalkuvást nem tudta elfogadni. Igazi szerepe a háromszéki önvédelmi harcban az árapataki békeegyezmény felmondása után mutatkozott meg, amikor egymaga irányította a kézdivásárhelyi hadiipart, szervezte a tüzérséget, a védvonalak felállítását, kémkedett is, és a csatákban maga irányította az ágyúkat. Lelkévé és éltetőjévé vált a szabadságharcnak, törvényszerű hát, hogy sorsával megelőlegezte annak végkimenetelét.

Székelyföld 21. századi szabadságharcának még nagyon a kezdetén tartunk. Látszólag szabadon élünk, de szabadságunk korlátozott. Szimbólumainkat megalkottuk, de nem használhatjuk bármikor és bárhol. Ünnepeinket megtartjuk, de vendégeink szólásszabadságát nyílt fenyegetés nyirbálja. Anyanyelvünket egyre kevesebben beszéljük, jövevényszavakkal hígítjuk. Örökségünket elkótyavetyéljük, nem nézzük, ki lakja majd a nagyszülők házát, ki szántja odakinn a határt. Hogy a holnaphoz erőnk mégis legyen, ahhoz az ad hitet, hogy céljainkat legalább megfogalmaztuk. Épp csak egy Gábor Áron hiányzik, aki mögé felsorakozzunk.

Váry O. Péter – 3szek.ro