Ha ahhoz viszonyítjuk, hogy Székelyföldön 153 önkormányzat dolgozik, bizony, kevésnek tűnik az a huszonöt, amely eddig határozatban nyilvánította ki: az egységes, autonóm székelyföldi régióhoz szeretne tartozni.

Ha felidézzük, hogy a Székely Nemzeti Tanács még februárban megfogalmazta felhívását, és most már augusztusban járunk, tehát fél évnél több eltelt, akkor a 25 igennel felelő helyi tanács nagyon kevés. Ha pedig figyelembe vesszük, hogy az autonómiapárti határozatok ügye végre felkelteni látszik az európai fórumok érdeklődését a székelyföldi önrendelkezés iránt – mint ismert, az Európa Tanács keretében működő Helyi és Re­gionális Önkormányzatok Kongresszu­sának bürója megbízta a kongresszus monitoringbizottságát, hogy elemezze a kérdést, és a román kormány álláspontját is kikérték –, akkor bizony elkeserítő, hogy településeink kevesebb mint ötödének volt hajlandósága, bátorsága meglépni e lépést.

Persze, jól tudjuk, helyi vezetőink sincsenek könnyű helyzetben. Hiányzik egyik oldalról a határozott központi állásfoglalás. Ki támogatásként, ki parancsként, ki engedélyként élné ezt meg – ezzel szemben tény, hogy az RMDSZ felső vezetése mind a mai napig nem foglalt egyértelműen állást e határozatok ügyében. Aztán másfelől ott a román hatóságok kekeckedése. Tele a sajtó az erről szóló hírekkel: hogy a prefektus megtámadja, hogy még a tervezetek elfogadása előtt perrel fenyegetőzik, a szimbólumaink ellen indított hadjárat – és ez csak a jéghegy csúcsa, a bukaresti hatalom nem válogat ám az eszközökben, ha fokozni szeretné a nyomást.

Ha pedig ezeket sem tévesztjük szem elől, akkor talán mégiscsak adhat némi okot a bizakodásra, hogy az elmúlt időszakban mintha felgyorsult volna a határozatok elfogadásának folyamata, mintha egyre gyarapodna azon települések száma, amelyek önkormányzata igennel válaszol a felhívásra, és mintha újra kibontakozna az a magyar összefogás, amely lehetővé tette például a székelyek nagy menetelésének megszervezését.

És azért is reménykedhetünk a folytatásban, mert önkormányzati vezetőinknek tudniuk kell: elszámolással elsősorban a helyi közösségnek tartoznak. Nem a pártfőtitkárság utasításainak kell engedelmeskedniük, nem a bukaresti hatóságoknak kell megfelelniük, hanem a településen élő helyi közösség érdekeit szolgálva kell irányt és utat mutatniuk. Ha kell, akkor a pártközpontból érkező ukáz ellenére, ha szükséges, dacolva mindenféle megfélemlítési kísérlettel.

Az autonómia próbaköve lehet, hogy önkormányzataink képesek-e egységes, összehangolt fellépésre.

Farcádi Botond