Az én történetem, azt hiszem nem hétköznapi. Persze nem hencegni szeretnék vele, egyszerűen csak elmesélni, mint mindenki a sajátját! Sokadik alkalommal vártuk városunkba a Jobbik elnökét. Mint mindenkor, most is izgatottan készültünk, hogy minden rendben menjen. Az itteni alapszervezet minden hozzánk látogató vendégnek egy kis ajándékkal kedveskedik. Nem nagy ajándékra kell gondolni, inkább csak egy kis gesztus, hogy mi is kifejezzük köszönetünket. Szerencsésnek mondhatom magamat, mert engem vagy családomat sokszor érte már az a megtisztelő feladat, hogy ezt átadhassuk.

Akik részt vesznek egy ilyen esemény megszervezésében, tisztában vannak vele, hogy ez az időszak sok munkával jár. Közeledett a hétvége, így nekünk is ismét nélkülöznünk kellett a páromat, a gyerekeknek az apukájukat, mert az előkészületek sokasodtak. Ekkor gondoltam arra, hogy a helyi szervezet ajándéka mellett én is szeretnék kedveskedni valamivel, de nem Gábornak.

Mint minden anya, én is tudom, hogy milyen nehéz a gyerekeimnek nélkülözni az apukájukat. Legyen az bármilyen fontos ember, mindenki hiányzik valakinek, valahol. Ekkor én Gábor kisfiára gondoltam! Nem lehet könnyű neki sem, sok a nélkülözés, vagy az esti jó éjt puszi nélküli lefekvés… Már nem is gondolkodtam azon, milyen nehéz az én gyerekeimnek, azt hiszem neki sokkal nehezebb.

Szóval lementem a boltba és két kis apróságot egy igazi fiús kis tasakba téve vártam én is a szombatot.

Az idő gyorsan telt, hamar eljött a rendezvény ideje. A kötelező programok, beszélgetések végén volt az ajándékozás.

Először azok álltak sorba akik a fényképekre vártak vagy csak egy kedves kézfogásra. Én már nem tülekedtem, hisz sokszor volt benne részem, vártam a soromra. Már csak páran maradtunk, a helyi szervezet tagjai, hozzátartozói és a díszvendégek, mikor ajándékomat fogtam és a kedves mosoly “az ismerős arc láttán” jelezte, most már én következek. Köszönetet mondtam én is, hogy ismét megtisztelt minket. Fogtam a kisfiús csomagot és zavartan mosolyogtam, miközben odanyújtottam:

„Örülök, hogy újra találkozunk, de most nem neked szeretnék ajándékot adni.”

Persze meglepődött arckifejezést láttam, folytattam…

„Én is tudom milyen nehéz, mikor valaki apa nélkül fekszik le! Most nem rád gondoltam, hanem arra, aki az egyik legtöbb áldozatot hozza érte, a fiadra, őt szeretném megajándékozni.”

Persze felét sem tudtam elmondani annak amit akartam, mert könnyek sorakoztak a szememben.

Gábor meglepődötten fogadta el az ajándékot, gondolom nem számított rá, hogy is számíthatna, hisz szerintem az ő helyzetébe és a családjáéba nem sokan gondolják bele magukat! Nem csak nekünk nehéz, neki is, hisz férj, apa, és a Szebb Jövő reményének az elnöke! Örültem neki és annak, hogy tehettem valamit egy jó emberért.

Mint mindig most is este felé lett vége a rendezvénynek, én gyorsan hazasiettem a gyerekekkel, mert már későre járt.

Mikor párom hazaért, a további eseményeket ő mesélte el nekem.

A díszvendégeket egy vacsorával szerették volna megvendégelni.

Már indultak volna, de Gábor feléjük fordult, és elnézést kért, nem szeretne most velük tartani, ha nem haragszanak meg, de ő most hazasietne, hátha még időben hazaér…

Ezt hallgatva, nem volt kérdés számomra, ő is ember, és hiányzik valahol az esti fürdetésnél, lefektetésnél….

Aznap sokak szemében ismét nagyot nőtt!!

Hónapokkal ezelőtt volt ez, már feledésbe is merült a dolog, mikor egyik délután a párom mondta, hogy tegnap beszélgetett valakivel arról, hogy milyen is mikor nehéz valakit nélkülözni.

Elmondta, hogy pár soros levélváltása volt Gábor feleségével Krisztinával.

Elkezdtem olvasni az üzeneteket, mikor egyszer csak könnyek között olvastam:

“Egyszer a párom is gondolt arra, milyen nehéz dolgotok is van, és a fiatoknak küldött ajándékot.”

Jött a válasz rá; “Igen emlékszem, a kis világító lámpás…” el sem hittem, hogy hónapok elteltével is emlékezett egy kis apróságra.

Jó érzés volt, hogy megajándékozhattam, és persze az is, hogy emlékezett rá. Sikerült meglepnem valakit, és engem is meglepnie valakinek.

Üdv: Anita

Forrás: vonagabor.hu