Pár nappal ezelőtt összefutottam egy hajdani ismerősömmel. Nevezzük talán Katona Bercinek, merthogy így hívják. Tizenakárhány éve nem találkoztunk már, ennek ellenére sajnos nem volt módunk hosszasan elbeszélgetni, mert mindkettőnknek sietős volt a dolga. Így aztán tegnap, amikor a Déri téren flangáltam, örömmel vettem észre, hogy tőlem tíz méterre épp Katona Berci száll le a biciklijéről. Túláradó jókedvvel siettem felé, majd amikor odaértem, illendően köszöntöttem, meglapogattam a hátát, s közben így rivalogtam:

– Nahát, milyen furcsa, hogy mostanában ilyen sűrűn összefutunk!
– Csakugyan – dünnyögte Berci.
– Hát mi újság van veled? – érdeklődtem szívélyesen. – A múltkor sajnos nem volt időm megkérdezni.
– Velem semmi különös – jött a szerény és kissé elfogódott felelet.
– Hej, bezzeg a régi szép időkben…! – kezdtem bele a daliás idők kalandjainak fölemlegetésébe, de ebben a pillanatban villámcsapásszerűen hasított belém egy bizonyos felismerés, és egyszeriben megértettem, miért vonakodik Berci osztozni a lelkesedésemben, és miért nélkülöz a viselkedése úgyszólván minden barátságos vonást. Eme vérfagylaló minutumban így szóltam önnön magamhoz:
– Jenő, te szerencsétlen hülye, hát ez nem is Berci! Pláne nem Katona! Vagy ha az is, hát akkor legfeljebb egy ismeretlen Katona… Egek, ez milyen ciki! Hogy kéne innen viharsebesen lelépni?

A dolog azonban ekkor pikáns fordulatot vett, tudniillik az ál-Berci valamiféle színpadias mosolyt magára erőltetve firtatni kezdte, hogy hogy van a kedves családom… Immár kevésbé természetes jovialitással motyogtam valamit a húgom három szép csemetéjéről, aztán – mivel az udvariasság így diktálta – magam is firtatni kezdtem, hogy mi újság a kis ál-Katona gyerekekkel.

Ahogy teltek a másodpercek, egyre biztosabb lettem benne, hogy itt már mindketten tudjuk, miszerint soha még ebben a büdös életben nem láttuk egymást, és még csak halvány sejtelmünk sincs, ki a bánat lehet a másik, de már nem volt mit tenni, szívélyesen beszámoltunk egymásnak életünk folyásáról, sorsunk jelentősebb fordulatairól, majd végre kezet szorítottunk, és egymásnak minden jót kívánva tovahaladtunk.

Jómagam nem mertem hátranézni. A hátam közepén éreztem az ismeretlen Katona pillantását, és csak azon imádkoztam, észre ne vegye a vállam rázkódásából, hogy kis híján megszakadok a röhögéstől. Igazán nem szerettem volna megbántani ezt a derék fickót, nagyon belopta magát a szívembe az elmúlt percekben. Mindazonáltal az is eszembe jutott, hogy nincs még teljesen elveszve az emberiség. Ha manapság két vadidegen illető ilyen kedélyesen el tud beszélgetni egymással, akkor az ál-Katona gyerekek, meg a húgom csemetéi is bizonyára egy barátságosabb világot fognak örökölni tőlünk.

Nemsokára ismét elindulok a Déri térre, mert megint dolgom lesz arrafelé. Ha valakinek ismerkedni van kedve, csak jöjjön oda bátran, köszönjön rám, és lapogassa meg a hátamat. Vagy valaki másét. Mert hiszen tökmindegy.

(Aki viszont nem velem akar találkozni, hanem hozna egy zacskó száraztésztát a székelyhídi magyar gyerekeknek, az a Debrecen, Vásáry István utca 4. alatti Jobbik-irodába jöjjön!)

Szebb Jenő
szebbjovo.hu

1321969620