Történt, hogy a Bocskai István Társaság kezdeményezte egy Bocskai-szobor felállítását Budapesten, a Március 15-e téren. Ha van történet, ami első blikkre abszolút nem ígérkezik izgalmasnak, akkor az ez. Adott egy, a társadalom minden rétege által mélyen tisztelt, négyszáz éve halott szabadsághős, akinek emlékművet állítanak. Leróják a kötelező bürokratikus köröket, a kerületi közgyűlés megszavazza, a különböző hatóságok engedélyezik, a szobrot leleplezi a polgármester, megkoszorúzzák a helyi egyletek, a cserkészek, és valamelyik suli énekkara énekel. Mínuszos, 20 soros hír az országos napilapokban, egész oldalas riport a Helyi Thémában. Majdnem így történt, ám a Magyar Tudományos Akadémia gondoskodott arról, hogy ne fulladjon unalomba a sztori.

A kerület (nyilván megszokásból, protokollból stb.) kikérte az MTA szakvéleményét. A válaszra az a legenyhébb kifejezés, hogy döbbenetes. A dokumentumot jegyző Dr. Pálffy Géza az elején annak és rendje módja szerint leírja, milyen fontos és meghatározó alakja történelmünknek Bocskai István – ám végül mégis arra jut, hogy azért szobrot mégse érdemel. Mégpedig azért, mert törökbérenc hazaáruló volt.

No, persze a decens akadémiai nyelven írt szövegben ez a kifejezés így nem szerepel, de a mondanivaló lényege nagyjából ebben ragadható meg. Bocskai ugyanis a Habsburg abszolutizmus elleni küzdelem során szövetségre lépett a szultánnal, aki koronát is küldött neki. Pálffy szerint az volt a megbocsáthatatlan bűne, hogy ezt el is fogadta, ezzel alávetve magát a töröknek. Az érvelés elvileg stimmel – ám a a jó öreg Ördög koma ezúttal is a részletekben bújt el.

A szerző diadalittasan cáfolja azt a „tankönyvekben és a közvélekedésben” elterjedt nézetet, amely szerint Bocskai a koronát visszautasította. Nos, én nem tudom, milyen tankönyveket olvasott a tanár úr, vagy milyen közvélekedőkkel beszélt erről – de én még nem halottam soha senkitől, hogy a szabadságharc vezére otromba módon visszaküldte volna az ékszert Sztambulba. Elfogadta. Ajándékként. Egy szövetséges hatalom kedves gesztusaként – de nem az idegen kézből kapott hatalom szimbólumaként. Bocskai korának embereként, a Szent Korona tan szerint nevelt és gondolkodó magyar nemesként nagyjából bármire előbb hajlandó lett volna, mint, hogy Szent István koronáját lecserélje erre a szép kis balkáni csecsebecsére.

Ez a lényeg, amit Pálffy nagyvonalúan megkerül. Helyette a tudományos és közéleti csúsztatás ősrégi szabályai szerint megcáfol egy nyilvánvaló marhaságot, amit senki sem állított. Helyébe tesz egy másik ostobaságot, ami viszont innentől kezdve már diadalmas igazságnak tűnik. És máris szárnyalhat a gondolat, mint a kalitkából szabadult madár: „Bocskai István koronázása nem a magyar szabadságjogok és függetlenség, hanem egyenesen a függőség és alávetettség szimbóluma”, sőt (biztonsági öveket becsatolni!) „a fejedelemnek itt szobrot állítani paradox lépés lenne, mintha Kádár Jánosnak akarna valaki hasonlót emelni a szovjet tankok 1956. novemberi bevonulásának egyik csomópontján”.

Nos, erre azért nehéz mit mondani. Mert az odáig rendben van, hogy a 19. század óta létező, a kommunista diktatúra időszakában pedig egyeduralkodóvá vált kurucos múltszemlélet erős korrigálásra szorul. Egyértelmű, hogy a Habsburg házat ostobaság en bloc magyarellenes, idegen hódítóknak tekinteni. Voltak jó, közepes és pocsék uralkodóik, mint a történelem minden dinasztiájának. (Jó néhány tehetségtelen, alkalmatlan Árpád-házi királyunk és hercegünk is akadt, mégis teljes joggal vagyunk büszkék a Turul nemzetségre.) Az is világos, hogy nem mindenki nemzeti hős, aki a Habsburgok ellen kardot rántott (a legjobb ellenpélda a felelőtlen kalandor Thököly).

De ahhoz, hogy valaki az elmúlt évszázadok legzseniálisabb nemzetstratégáját, a két nagyhatalom között mesterien lavírozó Bocskait, egyetlenegy győztes szabadságharcunk vezetőjét Kádárral állítsa párhuzamba – nos, ahhoz valami egészen durva anyagot kell szívni. Nem tudom mi az, de nagyon gyorsan le kellene róla jönni az akadémikus uraknak.

Balogh Gábor