Magyar Testvéreim!

Az újszövetségi Szentírás sok helyén olvashatjuk azt a mélységes hazaszeretetet, mellyel a Mi Urunk Jézus Krisztus ragaszkodott Palesztinához, Egyiptomhoz, Názárethez, Kapernaumhoz, Samáriához, Betániához, Tiruszhoz, Szidonhoz, Jeruzsálemhez. A hegyekhez, ahova felment imádkozni, tanítani, szenvedni. A folyókhoz, ahol csodákat tett, életet mentett és hitet támasztott. A búzaföldhöz, ahol hálát adott, kenyeret tört és túllépte a zsidók szombatját.

Alvo_apostolok„Az Olajfák hegyére ment”, – olvassuk a Lukács evangéliuma 22:39-ben. Búcsúzni az élettől, szeretteitől, szülőföldtől. Kérte tanítványait, hogy virrasszanak és imádkozzanak vele kivégzése előtt néhány órával. Erősítsék, miközben még ekkor is reájuk gondolt és értük aggódott, hogy nehogy kísértésbe essenek. Az fájhatott Jézusnak a legjobban, hogy elaludtak mellette. Nem az árulás, nem a háromszori megtagadása, hanem a közöny. Nincs senki, nincs semmi aki segíthetne csak az atyai kéz. A Jézus embersége magyarázza, hogy Isten akarata reá nézve is csak a hit és engedelmesség dimenziójában jelent meg. Isten látta ezt, és ezért olvashatjuk az Igében: ”Ekkor angyal jelent meg neki a mennyből, és erősítette őt”/Lukács 22:43/

Magányossága, elhagyatottsága, rettenete rettenetes súllyal nehezedett reá és minden földi segítség híján érkezett a menny ereje. Az evangélista páratlan művészi erővel szemlélteti a képet. Alszik Jeruzsálem, alszik a világ, alszik a 11 tanítvány, csak Jézus van ébren és Júdás. Ez a történet mutatja: váltságunkat, megváltásunkat egyedül Jézus végezte el. Senki nem segített neki még annyit sem, amennyit a haldoklón segít a virrasztás és életünk döntő óráiban egyedül maradunk.

Nemzetünk közössége hányszor tapasztalta meg történelme során, hogy egyedül marad és emberi segítség híján csak a menny erejétől kérhet támaszt és vigaszt? Nem vette el a másét, nem voltak gyarmatai, nem voltak rossz szándékai. Igyekezett betölteni a törvényt szeretettel, dolgozni a hétköznapokban, házat és hazát teremteni Árpád örökében. Körülötte alvó közöny, ellenséges indulat és a halál közelsége. Rólunk mondták egyedül: angelus poeticus. Vagyis irodalmi választ ad az angyali költészet és verselés a magányra, a szülőföld szeretetére, az ellenséges világ zsarnoki gyűlöletére. Kolozsváron élt a tragikus sorsú Szilágyi Domokos-Hervay Gizella költőpár, kik sorsukban hordozták a hegyen magára maradt Jézusnak földi népét. Szilágyi Domokos: Ősz című lírája /1966/ erről tesz bizonyságot.

„Szivárványló bánat
földre költözött.
Tarló őszre szállnak
Birkanyáj ködök.

Dér dereng, halálos
Dermedt förgeteg
hódítja a várost,
erjedt földeket.

Már a tél villámlik
láthatatlanul.
Hallgat a világ, míg
tavaszul tanul.

A magára oly sokat adó büszke Párizsnak egy Ady Endre mutatta fel, hogy ott járt az ősz, és hogy ott járt, azt csak ő tudta nyögő lombok alatt. És ha lépünk még vissza az időben, a világirodalom legszebb szerelmes versét a szabadság legnagyobb apostola Petőfi Sándor írta meg Koltón, ahol már tudta, hogy el fog veszni a haza, élete, boldogsága. A Nagybánya-környéki hegyeken csak a fákkal beszélt a bús őszi szél, de válasz már sehonnan nem érkezett. Mácsai Pál színművész előadása közel hozza a hegy magányában imádkozó Jézust és a hegy magányában a jövőbe néző Petőfit.

Mohácsi László
református lelkész