Bizonyosan kevés tévénéző és rádióhallgató honfitársamnak adatik meg az a kegyelmi állapot, hogy ne ütközzön valahol bele a Comedy Central vagy a Showder Klub agymenéseibe az elektronikus média jóvoltából. E tehetségkutatás szándékán elindított műsorok jelentős számú tehetséges előadót mutattak már be a nyilvánosságnak, és óriási szívességet tettek a társadalomnak azzal, hogy jórészt megszabadítottak bennünket a Farkasházytól, na meg a Selmeczi Tibortól, akik gyakorlatilag privatizálták az elmúlt húsz esztendőben a humorbizniszt, és rendszerint a balliberális bűnözőknek nyaltak.

Nem kisebbítve e műsorok érdemeit azért meg kell jegyeznünk, hogy a pár gyöngyszem mellett előbukkantak a ripacsok is, és irritáló, öntelt nagyképűséggel tolakodnak a médián keresztül otthonainkba, midőn bekapcsolva felejtjük a készüléket. Időnként erőltetett tréfáikkal próbálnak szórakoztatni, amelyen csak az előadóterembe ültetett slepp és a bérröhögők derülnek; hol anyagi megfontolásból, hol pedig elvárásszerű, kötelező rutinból, a rendezvény humorosságára való tekintettel.

A témák igen változatosak, időnként még jópofák is, és jó szándékkal átgondolva nincs is okunk nagyon kemény kritikával illetni az előadókat, annak tudatában, hogy szárnyaikat most bontogató fiatalokról van szó. Azonban Bruti esetében mégis leporolnám a szigorúbb mércémet, mert egy olyan érzékeny témát érintett az egyik előadása alkalmával, amely sokak ingerküszöbét elérte. Nem csodálnám, ha ezentúl igen sok magyar ember nyomná meg a távirányítója gombját, amikor is feltűnik a képernyőn a mi Brutink.

Történt ugyanis, hogy a debreceni “humorista” a Magyar Gárda toborzását próbálta a gúnyolódás tárgyává tenni, s ezzel a Gárda és a gárdisták szellemi képességeit és műveltségi hiányosságait vette górcső alá. A történetének magja az volt, hogy az előadó egy toborzás alkalmával a Marseillaise-t énekeltette a gárdistákkal, hülyére vett mindenkit, majd diadalittasan távozott.

Az általa előadott történet azonban több sebből is vérzik, és aggályos is. Talán a legfontosabb tudnivaló az ügyről, hogy mindaz, amiről Bruti mesélt, nem történt meg. Egyébként sem látom az előadó szemében azt a bátorságot, mellyel ezt végrehajtotta volna, bár az önbizalomhiányának nincsenek rajta látható jelei. Nagy a valószínűsége, hogy az egyébként nem kis összegű tiszteletdíját még harminc ezüsttel megfejelték a műsort sugárzó “alkalmi magyarok”, és kérték arra, hogy e történetet illessze bele az egyébként előadandó műsorába.

Mindenesetre pályafutásának eme előadása igen komoly morális hiányosságokat tárt a nagyérdemű elé, amellyel még az őt ismerők sem számoltak. Bár azok az összegek, melyeket tiszteletdíjkén felmarnak a “humoristák”, alkalmasak arra, hogy a látásuk homályossá váljék általa, és a társadalmi problémák élessége csökkenjen. Elképzelhető az is, hogy az előadók a rengeteg hakni és a viszonylag zárt közösség hatására elveszítették a kapcsolatukat a társadalommal, és annak problémáival közvetlenül nem szembesülnek (a politikai bűnözőkhöz hasonlóan), de innen a tréfa, mindezek tudomásulvétele mellett is ízléstelen. Ízléstelen azért is, mert a viccelődés nem csupán a gárdistáinkat sértette a maga valótlanságával és a fiktív feltételezéssel, hanem azt a nemzeti radikális közösséget is, amely többek között e spontán társadalmi szerveződésben látja a magyar rend és honvédelem jövőjének csíráját.

Sokan közülük nap mint nap életveszélyben és félelemben élik szerény életüket a cigánybűnözés árnyékában, és jövőtlenül a politikai bűnözés jóvoltából; ezt az állapotot – úgy látszik – már csak a pocakos, nagyképű, ízléstelen, liberális kinézetű humoristák tudják még megalázóbbá tenni.

Jómagam csupán egyféleképpen tudok védekezni a jelenséggel szemben: megnyomom a távirányító gombját, midőn a képernyőmre tolakodik a nevezett előadó, és jó szívvel biztatok erre másokat is, bízván abban, hogy a delikvens a közeljövőben visszasüpped a jól megérdemelt szürke ismeretlenségbe, és a nevét hallva sokan egy szlovák mackósajt-márkát vizionálnak.

V.S.