A brit parlamenti választásokról szóló híradásokat a konzervatívok földcsuszamlásszerű meglepetés-győzelme és a fej-fej melletti eredményt jósoló közvélemény-kutatók látványos pofára esése uralja. Tény, hogy Cameronék ilyen mértékű diadala, a Munkáspárt katasztrofális eredménye és a liberálisok szinte totális összeomlása tényleg váratlan volt. De van ennek a voksolásnak egy olyan tanulsága is, amelyről a fősodratú médiában jóval kevesebb szó esik: Nagy-Britanniában rohadtul nincs akkora demokrácia, mint ahogyan kívülről látszik.

angolparlament

A brit szisztéma a “winner takes it all” Abba-i bölcsességére épül. A legfőbb törvényhozó testületnek, az Alsóháznak 650 tagja van. Ezeket egy-egy választókerület delegálja, a képviselő az lesz, aki a legtöbb szavazatot kapja. A faék-egyszerűségű rendszerben se második forduló, se lista, se kompenzáció nincs. Aki akár csak egyetlen vokssal is többet kap, mint a második helyezett, az bejut a parlamentbe, a többiek mennek a levesbe. Azokkal együtt, akik rájuk szavaztak.

Így lehetséges, hogy a Skót Nemzeti Párt alig másfél millió szavazattal 56 helyet szerzett, és ezzel a harmadik legerősebb párt lett, míg a Liberális Demokrata Párt 2,4 millió voksa mindössze 8 széket ér. A skót nemzetiek sokkal szimpatikusabb társaság ugyan, mint a libsik – de ez akkor is ordas nagy igazságtalanság. Az meg még inkább, hogy a keményen EU-kritikus Brit Függetlenségi Párt (UKIP) 3,7 millió szavazóját és a Zöld Párt több mint egy egymillió támogatóját összesen egy-egy ember képviseli majd a törvényhozásban. A szívemhez legközelebb álló (hiszen keresztény és szociális, ráadásul még ír is) Sinn Fein mindössze 176 ezer vokssal bezsebelt négy mandátuma láttán pedig Paddy and the rats rajongó, látens IRA-szimpatizáns lelkem is sikoltva megriad. (Még akkor is, ha amúgy igen vagány módon idén sem fogják átvenni az elnyert mandátumokat, mert nem hajlandóak felesküdni a királynőre.)

Keményvonalas konzervatív barátaim közül többen azt mondják, azt az országot már Cromwell óta megette a fene. No, most ebben kétségtelenül van némi igazság, de azért mégis megérdemel néhány byte-nyi helyet a virtuális térben, hogy a mintaszerűként csodált brit demokrácián kicsit elmerengjünk. Britannia egyik sokat emlegetett eposzi jelzője a “ködös” mellett ugyanis az, hogy “a demokrácia őshazája”. Ez nagyjából igaz is, hiszen a görögök ugyan műveltek valami hasonlót 2500 évvel ezelőtt, de a a mai modern törvényhozások nagy közös őse kétségtelenül a 16. századi angol parlament volt. A jelenlegi politikai rendszer evolúciójában ez volt a Homo erectus. A gond, hogy meg is maradt azon a szinten.

A 19. és a 20. század folyamán általánossá szélesedett ugyan a választójog, ma már boldog-boldogtalan urnához járulhat, ha elmúlt 18 éves, be tudja kötni önállóan a cipőjét és nem tiltották el a közügyektől egy kocsmai verekedés miatt. Mégis, a brit szavazók jelentős része politikai jogfosztott. Azok, akik nem a két nagy, vagy a regionálisan legerősebb pártra voksolnak, akár otthon is maradhatnának. Aki Skóciában konzervatív, Észak-Írországban munkáspárti, annak a szavazata szó szerint szart sem ér. Aki pedig UKIP- vagy zöld szimpatizáns, az végképp hasznosabban ütheti el az idejét egy pubban, mint a fülkében.

Most persze kikívánkozik az egyszeri, ezerszer lefasisztázott jobberből, hogy “ez a Nyugat pofázik nekünk szabadságról?”. De igazából pont az Egyesült Királyság kapcsán ez elég gyenge duma lenne. A világ talán legtökéletesebb jogállama, ahol ma senkit (de tényleg senkit, a komcsikat, a nácikat, a szélsőséges iszlamistákat) sem üldöznek politikai, vallási, vagy akármilyen hovatartozása miatt (A véres gyarmati múlttal, az írekkel szembeni temérdek aljassággal, vagy épp a 2. világháború során elkövetett emberiség elleni bűnökkel való elszámolás persze lassan, vagy épp sehogyan sem megy, de ez más történet.)

Szóval Britannia minden tekintetben szabad ország. De ettől még nem lesz demokrácia. Az ugyanis nem a szabadság, hanem a népuralom szinonimája. És ahol 5-6 millió ember szavazatát simán le lehet húzni a wc-n, ahol egy-kétszázezer vokssal négyszer annyi képviselőt lehet küldeni a parlamentbe, mint három és félmillióval, ahol az egyik állampolgár akarata akár 84-szer annyit is érhet, mint a másiké – nos, ott a nép uralma rosszízű tréfa csupán.

Lehet hivatkozni a sok évszázados hagyományra, az eltérő politikai kultúrára, és arra, hogy “nekik így jó, ahogy van”. Ezek amúgy tényleg megfontolandó érvek. Csakhogy kísértetiesen hasonlítanak azokra, amelyekkel Szingapúr és Kazahsztán, vagy épp Oroszország és Kína berendezkedését szokták védeni – sokszor éppen a brit hivatalos állásponttal szemben. Amit az a brit kormány fogalmaz meg, amelyet egy ilyen rendszerben választanak meg.

Szóval eszemben sincs azt követelni, hogy drónokkal bombázzák demokratikussá  a ködös Albiont. De azért nem ártana kissé több szerénység és némi önvizsgálat a “világ egyik vezető demokratikus hatalmától”. Nem vitás, hogy a demokráciát ők találták fel (újra) négy évszázaddal ezelőtt – de az 1.0-s oprendszer már jó ideje elavult, ideje lenne újrahúzni az egész gépet…

Balogh Gábor – Jobbegyenes blog