Péntek este hatkor az Istenhegyi úton le kell állnia a forgalomnak. De lehetőleg még a szomszédos utcákban is. Le kell, hogy állítsák a tömeg miatt. Mert annyian kell, hogy legyünk az ukrán követség előtt. Ha valamikor mozdulni kell, akkor most aztán nagyon. Mert ott keleten valami rettenetes készül.

A kijevi hatalom már nem is tagadja, hogy tömeges mozgósításra készül a kelet-ukrajnai szakadár orosz fegyveresekkel szemben. Már eddig is sok ezer katonát vetettek be, szinte minden eredmény nélkül. A donyecki felkelők minden jel szerint sokkal elszántabbak és jobban felszereltek, mint a darabokra hullott ukrán hadsereg. Tömegesek a dezertálások, az átállások, a kapitulációk, és a harci veszteség is napról napra tetemesebb. Kell a friss hús a vérszivattyúba. És ez a mieink húsa is lesz.

Ismerjük már ezt a játékot, nem először történik. A délszláv háború poklában, Szentlászló, Vukovár és Eszék ostrománál állt már szemben egymással magyar és magyar. Kétféle egyenruhában, ugyanabban a nyomorúságban. Igaz, ott a horvát oldalon állók legalább a szülőföldjüket védték a csetnik hordákkal szemben. Ám a Jugoszláv Néphadseregbe besorozott szerencsétlen délvidéki srácok otthonuktól messze harcoltak egy idegen hatalom céljaiért. Lelkesedésük, harci értékük nyilván a nullához konvergált – de golyófogónak jók voltak, amíg ők pusztultak, addig sem a szerb vér folyt.

Pontosan ugyanez a szerep vár Ukrajna nemzetiségeire, így az kárpátaljai magyarságra is. Akkor, ’91-ben kussoltunk. Mert megmondták az örökké mérsékelt megfontolt okosok, a saját rothadt gyávaságukat és közönyüket bölcs önmérsékletbe csomagoló szarházik, hogy „nem szabad még tovább élezni az amúgy is feszült helyzetet”. Hogy valójában csak ártunk a sajátjainknak, ha kiállunk mellettük, ellenben, ha hallgatunk, akkor ezt majd Milosevicsék „méltányolják”. Hogy a türelem meghozza gyümölcsét. Meghozta. Ott van a magyar vér áztatta Szlavónia földjében, a katonatemetők cirill betűkkel, hibásan felvésett neveiben, ott van a derékba tört életekben, az árván felnőtt gyerekek szemében – és ott van a sok ezer elmenekült, és hazatérni azóta se mert magyar fiatal ökölbe szorult lelkében.

Hát nem! Még egyszer ezt nem lehet velünk megtenni! Most muszáj mozdulnunk. Mindannyiunknak együtt. A tüntetést a Jobbik és a HVIM szervezi. Gondolhat bárki bármit erről a két szervezetről, vélekedhet akárhogyan a két felszólalóról, Toroczkai Lászlóról és Szávay Istvánról. Szeretheti őket, egyet érthet velük, húzhatja a száját, még utálhatja is őket. De most ez a két szervezet áll ki egyedül a magyarok mészárszékre hajtása ellen. Ez a két ember kiált megálljt a vérontásnak. Más nincs. Mert kegyetlenül, aljasul magára hagyta mindenki szegény Kárpátalját.

A legmocskosabb módon a saját politikai és értelmiségi elitje. Amelynek az egyik fele gátlástalan kiszolgálója volt Janukovics maffiarezsimjének, s most minden hitelét elvesztve örül, hogy még szabadlábon van. A másik fele meg gusztustalan elvtelenséggel dörgölőzik az új kijevi hatalmasokhoz, egységbontóknak és rémhírterjesztőknek bélyegezve azokat, akik mukkanni mernek a behívók miatt. Persze, nekik mindegy, ebben az oroszrulettben az ő pisztolyukban csak vaktöltény van. A pártszékházakból, városi és megyei közgyűlések kényelmes székeiből, a szerkesztőségek íróasztalai mellől senkit nem fognak Donyeckbe küldeni, hogy haljon meg Ukrajnáért.

A legnagyobb és legsúlyosabb felelősség azonban a budapesti hatalomé. Mert hiába keménykedett pár feles jó erdélyi szilvórium után Németh Zsolt Tusványoson. A nagy fogadkozásból, hogy „egy magyart se hagyunk” annyi lett, hogy Navracsics külügyér dobott egy telefont Kijevbe. Ahol szépen megnyugtatták, hogy a „behívás nem etnikai alapon történik”, tehát akkor minden rendben is van. Amit egyrészt szinte lehetetlen ellenőrizni. Másrészt, ha igaz, akkor sincs rohadtul rendben semmi. Mert a „nem etnikai alapon” berántott magyar fiúk akkor is olyan háborúba kell, hogy menjenek, amihez semmi közük. Ahol fanatikus, jól felszerelt, és sok esetben kiválóan kiképzett ellenséggel kell felvenniük a harcot. Amely velük ellentétben pontosan tudja, miért harcol: kövér zsoldért, vagy többségük egyszerűen a szülőföldjéért. (Fene se tudja, melyik a veszélyesebb ellenfél.) Így lesz Donyeckből és Luhanszkból az új Vukovár és Eszék.

Ha hagyjuk. Az Isten szerelmére, ne hagyjuk! Péntek, 18.00 óra Istenhegyi út 84. ukrán követség. Mindannyian!

Balogh Gábor