Trianonban 1920. június 4-én írták alá a győztes hatalmak Magyarországgal az első világháborút lezáró békét. Ez nem katonai vereség volt. A háborút ugyan az antant hatalmak megnyerték, de nem a kicsi szövetségesek. A magyar hadsereg nem züllött szét. A katonák meg akarták és meg is tudták volna védeni az országot. Erre sok bizonyítékunk van.

Az olasz fronton történt parancsmegtagadások kivizsgálásakor felvett jegyzőkönyvek szerint (József főherceg) a katonák azt követelték – elsősorban a székely ezredek –, vigyék őket a magyar román határra, mert a Hazát kívánják megvédeni, s nem az olasz arcvonalon elesni, vagy fogságba kerülni értelmetlenül, cél nélkül. Őket a patkányok puccsával hatalomra került áruló Károlyi-kormány, helyesebben annak hadügyminisztere, aki „nem akart többé katonát látni”, zavarta haza, fegyverezte le, oszlatta szét.

Ugyanez a kormány akadályozta meg, hogy a Felvidéket megvédjék a sebtében összeállt hazafiak – néhány rendőr, postás, leszerelt katona, önkéntes polgár, akik a cseh légionáriusokat többször kiverték az országból. Ezek a hazaárulók – Károlyi, Jászi fegyverezték fel a Román Nemzeti Tanács nemzetőreit, s nem látták el utánpótlással a székely hadosztályt. Ők esdették ki Belgrádban a Padovában kötött fegyverszünet megváltoztatását, ami sokkal hátrányosabb volt számunkra, s tették lehetővé a románok újbóli hadba lépését.

Ők szállíttatták az oláh parasztokat Gyulafehérvárra, hogy kimondhassák elszakadásukat Magyarországtól – a MÁV ingyen tette ezt. Ők nem éltek a Kolozsvárott történt népgyűlés (itt nemcsak székelyek és magyarok, hanem románok elsősorban szervezett munkások és temesi svábok is voltak, míg Gyulafehérvárott csak oláhok, többségükben parasztok és pásztorok!) határozatának felhasználásával.
Ezek a népgyűlések az elmaradt népszavazásokat voltak hívatottak pótolni. Ilyen történt még Turócszentmártonban, illetve még egy fokozattal további helyettesítés Amerikában, ahol a ruszin emigránsokkal írattak alá határozatot.

A népszavazástól úgy irtóztak, mint az ördög a szentelt víztől. Joggal hisz később kiderült az Őrvidéken, hogy a nem magyar többségű területen is a magyarok javára dőlt el. Természetesen a népszavazás kiírására csak aztán került sor, hogy fegyveres ellenállás magakadályozta a megszállást. Törökország esetében ugyanígy történt. A Tanácsköztársaság szintén fegyvert ragadott, s a cseheket elpáholta. Az antant nagyhatalmai fenyegetőzésen kívül semmit sem tettek, nem áldozták fel szövetségeseik érdekében egyetlen katonájukat sem.

Sokat írhatnánk még ezekről a dolgokról, így a román lakosság magatartásáról, a svábok és ruszinok hűségéről, a szlovákok kísérletéről, hogy Magyarországon maradhassanak. „Az a nép, aki érdekeit, határait nem akarja megvédeni, aki gyáva és hamis képzelgéseikben osztozik, sorsát megérdemli.” Trianont, tehát ellenállásunk hiánya, nemzeti tartásunk csődje hozta, s ennek elsődleges oka a Károlyi-kormány, majd a Tanácsköztársaság szakítása történelmi múltunkkal, hagyományainkkal, alkotmányunkkal, jogfolytonosságunkkal. Más szóval Szentkoronánk megtagadása.

A revízió a béke feltételeinek, körülményeinek megváltoztatása. E célért az első perctől, amikor az árulók eltávolíttattak, megkezdődött a küzdelem. Lehetősége elvileg adott volt, hisz a békeokmányhoz kísérő levelet adtak, amiben ezt megpendítették. Közben a Népszövetség is megalakult. „A Közgyűlés időről időre ajánlhatja, hogy a Népszövetség tagállamai vegyék újra fontolóra azokat a szerződéseket, amelyek alkalmazhatatlanná váltak…” Ide tehát szintén lehetett fordulni, jóllehet a későbbiekben kiderült, hogy minden eredmény nélkül. A békeszerződés kisebbség-védelmi rendelkezéseit az utódállamok soha be nem tartották. Az állandó panaszok ellenére a Népszövetség semmit sem volt képes orvosolni. A revízióra tehát más módon lehetett csak sort keríteni.

Forrás és a cikk folytatása: Szózat.org