Édesanyám tavaly októberben halt meg a törökbálinti tüdőgyógyintézetben. Májusban diagnosztizálták nála a kissejtes tüdődagantatot. Törökbálintra jártunk kemoterápiára. Az orvosok és a nővérek hozzáállása mindig bámulatos volt – korrektek, empatikusak és kedvesek voltak. Valahányszor ott jártunk, mindig azt gondoltam, le a kalappal előttük, amiért képesek ezt így csinálni. Furcsa ezt egy kórházzal kapcsolatban leírni, de a hangulat mindig kifejezetten baráti és kellemes volt. Sajnos a kezeléssel nem volt szerencsénk, anyukám rendre allergiás lett valamelyik gyógyszerre, de még így is kaptunk néhány hónap “haladékot”. Aztán szegénykém feladta és úgy döntött, ha egyszer menni kell, akkor menni kell.

És amiért úgy döntöttem, írok – én megígértem Neki, hogy nem visszük be a kórházba, otthon csináljuk végig, de a halála előtti napon már olyan rettenetes állapotban volt, hogy mégis kihívtam a mentőket. Már alig tudott magáról és nagy fájdalmai voltak. Akkor iszonyú bűntudatot éreztem emiatt, de később beláttam, hogy erre nem voltunk otthon berendezkedve – se komolyabb fájdalomcsillapító, se semmi… Nagyon gyorsan történt a végén minden, szinte egyik napról a másikra, nem tudtunk felkészülni a végstádiumra. Szóval megszegtem az ígéretemet, de ma már tudom, hogy ezt kellett tennem.

Törökbálinton egy kétágyas, csendes, eldugott kórterembe került, egy öreg néni mellé, mire mi megérkeztünk, már kapta az oxigént és a fájdalomcsillapítót. Beszélni is tudtam vele, mondtam, hogy muszáj volt kórházba vinni, de ne aggódjon, amint jobban lesz, hazavisszük. Az orvos másnapra ígért pontos tájékoztatást, elhamarkodottan nem akart semmit mondani. Másnap édesapám és a testvérem mentek be anyukámhoz, én dolgoztam, aztán hívtak, hogy induljak el, mert haldoklik.

Morfiumot kapott, nem volt magánál, nem szenvedett, csak mi nem tudtunk megbirkózni a helyzettel, úgyhogy amikor az egyik nővér felvetette, hogy jobb lenne, ha elköszönnénk Tőle és hazamennénk, kicsit kelletlenül és értetlenül, de szót fogadtunk. Azóta rájöttem, hogy ez volt a legbölcsebb, amit tehettünk és avval nyugtatgatom magam, hogy talán anyukám is így akarta – megvárta, amíg mindenki elköszönt tőle és amikor egyedül maradt, meghalt.

A lényeg: a mai napig hálás vagyok a kórháznak, amiért ilyen kíméletesen intézték a dolgot. Édesanyám emberhez méltóan halt meg és mivel ennek a történetnek ő volt a főszereplője, ez a legfontosabb.

Praxis blog nyomán szebbjovo.hu