Karácsony Gergely a mai Népszabadságban minden bizonnyal nagy vitákat generáló gondolatkísérlettel állt elő – írja blogjában Török Gábor politikai elemző. A felvetés lényege röviden: a következő választáson indítson közös jelölteket az ellenzék három pártja, nyerjék meg kétharmaddal a választást, felhatalmazásukkal élve hajtsanak végre egy alkotmánykorrekciót, majd oszlassák fel a parlamentet, és immáron egymással is versengve induljanak el az új választáson. Őrült beszéd? Az. Van benne rendszer? Valami van.

Az ötlet természetesen ezer sebből vérzik. Nem kell hozzá komoly kommunikációs teljesítmény, hogy az ellenérdekeltek Molotov-Ribbentrop paktumnak becézzék, s az is elég valószínű, hogy még ebben az embrionális formájában is alkalmas arra, hogy – nem ok nélkül! – elindítsa az LMP-n belül az opportunizmusról és az elvtelenségről szóló önpusztító vitát. Ha a pártok vezetői rávehetőek is lennének egy ilyen eseti megállapodásra (ma ez elképzelhetetlen), semmi garancia nincs arra, hogy a három ellenzéki erő szavazói hajlandóak lennének egymás jelöltjeit támogatni: ez az MSZP-LMP relációban is kétséges, a Jobbik kapcsán pedig szinte kizárható. Mégis: miközben a felvetés realitása jelenleg a nullához közelít, s mint ilyen nem több egy szimpla gumicsontnál, valójában az első olyan ellenzéki kezdeményezésnek tekinthető, amelyben több van, mint amit ezen a térfélen az elmúlt egy évben megszoktunk.

Az ötletgazda ugyanis egy dologra ráérzett, egy másikra pedig alapvetően helyesen hívja fel a figyelmet. Ráérzett arra, hogy az erő csak erővel győzhető le, s ez az a tanulság, amit a Fidesz politikájából egyelőre képtelen megérteni a jelenlegi ellenzék. Furcsán hangzik talán, de Karácsony Gergely javaslata meglehetősen „fideszes”: a hatalomról, a politikai célokról, az odavezető útról szól, mércéje pedig az eredményesség és nem a szépség. Ráadásul benne van az az elem, amitől a vakrandira készülő kormányoldal leginkább tart, és amire az ellenzék az utóbbi években képtelennek bizonyult: a meglepetés ereje. Nem akarom ragozni, mert egy hamvába halt kezdeményezésről beszélünk, ami azonban arra alkalmas, hogy egyrészt megmutassa, mi kellene az ellenzéki sikerhez, másrészt pedig, hogy ez mennyire nehezen kivitelezhető.

S még valami: amit az elmúlt napokban megtudtunk az új választási rendszerről, abból politikailag az egyik legfontosabb tanulság éppen az, hogy a Fidesz – korábbi feltételezésemmel szemben – nem fél a többségi elem erősítésétől. Ha valóban az Áder János által említett szempontok mentén születik meg az új törvény, a mostaninál sokkal egyszerűbben lehet majd abszolút többséget szerezni, s akár kétharmadot is elérni: persze csak azoknak, akik az egyéni választókerületekben már a jelöltállításnál a lehető legszélesebb összefogást hozzák létre. Innentől az ellenzék számára az együttműködés már nem lehetőségként, hanem sajátos választási kényszerként merülne fel, amit azonban a széttagoltság és egyéb más tényezők egyelőre megakadályoznak. Feltehetően a Fidesz azzal számol (és azért dolgozik), hogy ilyen „antifideszes” összefogás a következő választásig nem születik meg (ne szülessen meg), Karácsony Gergely javaslata pedig minden bizonnyal azt akarja demonstrálni, hogy lehet ez akár másként is.

Számomra éppen ezért a felvetés kapcsán nem is az a fontos, amiről most mindenki beszél: hogy beilleszthető-e a Jobbik ebbe a konstrukcióba. Természetesen nem, de az elemző számára nem is ez az igazán érdekes. Sokkal inkább az, amit elrejt, eltakar ez a gondolatkísérlet, s ami az eredeti felvetésnél sokkal reálisabb, kézzel foghatóbb. Hogy bár eddig az LMP rendre megkerülte, elutasította, valójában mára elfogadta: a következő választáson a baloldal pártjai valamilyen formában együttműködve indulhatnak majd.

Forrás: Török Gábor blogja