November negyedike van. Ülök egy csöndes szobában a monitor előtt, és az ötvenhárom évvel ezelőtti november negyedike hangulatát próbálom megidézni. Dokumentumok, visszaemlékezések és korabeli fotók között lapozgatok, de valahogy mégsem talál rám az az érzés, amire igyekeztem ráhangolni magam. Próbálok elmerülni a múltban, ami nekem nem is lehet személyes múltam, hiszen még nem is éltem akkor; de mégis a múltam, hiszen magyar vagyok, s tudom, mi az a lyuk a zászló közepén.

Mindhiába…

Tán az lehet a baj, hogy közben a jelen utcazaját hallom?
Odakinn egy teherautó fékez, árut hozott a boltba. A szomszédos erkélyen Kővári néni kirázza a porrongyot, ugyanúgy, ahogy máskor is. Valahonnan lakodalmas zene foszlányai szűrődnek be az ablakon, keveredve a kissé odaégetett rántás szagával. Egy kutyát sétáltató nő a közös képviselővel veszekszik.

Nemzeti gyásznap.

Kikapcsolom a külvilág zajait, hátha úgy menni fog. A súlyosan kirekesztő fejhallgató minden más hangot elzár előlem, marad a Hungarica. Ezt a dalt kivételesen nem Sziva Balázs, hanem Nagy Feró énekli:

mésszel leöntött testek a járdán
sortűz után a csend
zászlón a lyuk
Jézus sebe
keresztre feszítve lent
a magyarok Istenét hívja
vérét ontva egy nemzet
emlékezz a tankok csövére
és arra, hogy Budapestet
hogyan lőtték romhalmazzá
lobogjon a gyertyaláng
azokért, akik életüket adták
teérted Magyarország

emlékezz, lobogjon a láng
érjen a fénye az égig

Talán meg kéne gyújtanom egy gyertyát is… Mindenesetre a külvilág immár nem hatolhat át a zene falán. Egyedül maradtam a dallal, a fotókkal, a dokumentumokkal, a visszaemlékezésekkel.

Hogyan lehetséges az, hogy tősgyökeres debreceniként, a történelem iránt érdeklődő magyarként még soha életemben nem hallottam, nem olvastam a Csokonai Rádióról?

1956. október 31., szerda. Debrecenben megkezdi adásait a Csokonai Rádió.

Egész biztosan az én hibám is, de sok más egyébre is rámutat. Jellemzi azt az országot, amelyben élünk. Ahol a ’48-as forradalom és szabadságharc hőseit mindenki ismerheti, az ’56-os hősökről meg senki sem tud; az utca embere hármat sem tudna megnevezni belőlük. Pedig többük – Istennek hála – még ma is itt él köztünk.

1848 és 1956. Alig több mint száz év a különbség. No persze, 1848 hősei közül mára nem maradhatott közöttünk senki, és az is behozhatatlan “előny”, hogy őket nem a kommunisták végezték ki. A kommunisták, akik még ma is itt élnek köztünk. Vagy legalábbis a leszármazottaik. A jogutódjaik. No meg a szellemük.

Az orvosegyetemen rádió működött 1953-tól 1956-ig. A vezetékes rádióval a Kossuth Rádió műsorát sugározták és napi néhány esti órában a maguk szerkesztette műsort adták az orvosegyetemisták a kórtermekben fekvő betegeknek és a kollégistáknak. A Kenézy villában volt a stúdió, ahol 1956. október 23-tól rövidhullámú adóvá alakították át, és Csokonai Rádiónak nevezték el.

Ma is élnek közöttünk olyanok, akik saját fülükkel hallhatták annak idején a Csokonai Rádió adását. Jelesül a következő felhívást:

Felhívás a világ összes munkásaihoz! Mi, magyar munkások nemzeti felszabadulásunk érdekében sztrájkolunk mindaddig, amíg a szovjet csapatok el nem hagyják Magyarország egész területét. Felhívjuk a világ összes munkásait, szolidaritásukkal hatékonyan támogassák hazánkat, szabadságért vívott harcában. Kérjük az összes magyar adókat, vegyék át a felhívás sugárzását. (A szöveget német, angol, francia, orosz nyelvre lefordítva is sugározták.)

Meggyújtottam a gyertyát. Áramszünet idejére tartalékoltam, november negyedike lett belőle. Pedig ma – ahogy más, békés napokon is – van áramszolgáltatás. Azok szolgáltatják az áramot, akik megvették a jogot 1956 hóhérainak utódjaitól. Most tehát ülök egy szobában, bámulom a monitort, amit az az áram táplál, melyet ’56 közönyöseinek leszármazottai ’56 vérbefojtóinak leszármazottaitól vettek meg, jó áron.

Mindig a jelenben kötök ki, és nemcsak a fülemben harsogó Hungarica okán. Valahogy nem tud utolérni november negyedikének hangulata…

A forradalmi testületek felkérésére a Csokonai Rádió egész napos műsorát 10-12 egyetemi oktató és hallgató szerkesztette és sugározta, elsősorban dr. Buris László, dr. Bölöni Ferenc, valamint az irodalmár Kiss Ferenc, Yulow Viktor, Kocogh Ákos vezetésével. 1956. október november 4-ig, a szovjet hadsereg bejöveteléig sugározták a politikai beszédeket, a forradalom értékelését, zenét, verseket, híradásokat, üzeneteket egymást s családjukat keresőkről. Ezt már az egész ország területén és külföldön is lehetett fogni. 1956. november harmadika-negyedike éjszakáján a debreceni egyetemisták a Csokonai Rádió adóján küldték Budapestre a drámai híreket: hány orosz tank, teherautó, rohammotoros száguld a főváros felé.

Debreceni vagyok, tősgyökeres cívis, és a közelmúltig nem tudtam róluk semmit. Most sem sokkal többet…
És nem mentség, hogy valakik valamiért el akarták hallgatni őket előlem.

Most a debreceni Csokonai Rádió lapszemléje következik: A szovjet beavatkozás ügye szerepel a Biztonsági Tanács napirendjén!

Szegények… Nem sejthették, hogy a nemzetek közössége, jobban mondva azok politikai vezetése már rég elárulta és koncként dobta oda őket.

Aztán már hiába kérték, hogy üzenetüket azonnal juttassák el az ENSZ főtitkárához és az ENSZ-kiküldöttekhez:

Hallgasd meg!

emlékezz, lobogjon a láng
érjen az égig a fénye
kérjen tőlünk bocsánatot
a magyar Golgotán végre
térdre borulva Amerika
szórjon fejére hamut Európa
Árpád népe szentet és vértanút
adott a világnak eleget már
cserébe valami jár

emlékezz, lobogjon a láng
érjen a fénye az égig

Azt hiszem, már tudom, miért van az, hogy hiába erőltetem, sehogy sem akar rám találni november negyedike hangulata.

Még nem ért véget a múlt. Ma is velünk él, ott kuporog a sarokban, és ha odanézek, tenyérbemászóan gúnyos vigyorral int felém: Én győztem!

Csakhogy még én is élek. És fel fogok ébredni ebből a nyomasztó álomból, biztosan tudom. Két évvel ezelőtt, egy felejthetetlen októberi napon esküt tettem a Szent Koronára a Hősök terén. Az az eskü életreszóló eskü volt. Zászlóanyánkban egy ’56-os hőst tisztelhetek, Wittner Máriát. És sok ezernyi bajtársam van, aki ugyanúgy érez és gondolkodik, ahogy én.

Csokonai Rádió, Debrecen! 2009. november negyedikén! Nem érdekel, hogy az üzenetem eljut-e az ENSZ főtitkárához. A szebb magyar jövő elkezdődött.

Köszönöm, Istenem, hogy tevékeny részese lehettem.

Emlékezz! Lobogjon a láng! Érjen a fénye az égig!