Az első kép, melyet a „felszabadított” magyar nép a hatalmas birodalom, az élenjáró szocializmus országáról alkotott, más tekintetben is abszolút negatív volt. Nemcsak a rémület jelenetei ismétlődtek meg hónapról hónapra, hanem a tragikomikus epizódok végtelen sora is kedvezőtlen színben tüntette fel a Szovjetunióban érvényes rendszert. A zabráló szovjet katonák ugyanis a politikai indoktrináció szellemében „burzsujnak” néztek mindenkit, a szegény munkást vagy a parasztot is, ha például porcelán bögre volt a házában vagy fehér ágyneművel rendelkezett. Így aztán az egész magyar népet burzsujnak tekintették, nem akarták elhinni, hogy ha egy embernek karórája van, az valóban gyári munkás.

Mágikus erővel hatott rájuk minden, ami csillogó volt, akár egy réztrombita, akár angol water-closet, mely utóbbinak a rendeltetésével nem mindig voltak tisztában s gyakran mosdásra használták. Orosz csoportok különös kedvvel vetették rá magukat a drogériákra, hogy a zsákmányolt desztillált alkoholt felhörpintsék. Alkoholszenvedélyük alig ismert határt, nemegyszer előfordult, hogy a felhasított boroshordókból kiömlő tócsába részegen belefulladtak.

Sokszor maguk a legmagasabb szovjet vezetők vagy katonatisztek is áldozatai lettek a katonák atrocitásainak. Már több mint kilenc hónapja volt, hogy a Vörös Hadsereg átlépte az ország határát és kerek négy hónapja, hogy elfoglalta Budapestet, amikor a fővárosban megrendezték az első, háború utáni könyvnapokat. A kommunista párt kiadója a Nemzeti Színház előtt állította fel sátrait s az új kommunista főpolgármester, Vas Zoltán meginvitálta ide Puskint és Grigorjevet.

A Nagykörúton éppen szovjet katonák garázdálkodtak: fosztogattak a villamoson, az utasoktól elszedték pénzüket, órájukat, majd leugrottak a robogó járműről. Egy csoportnak feltűnt a Nemzeti Színház előtt összeverődött sokaság s abban a hitben, hogy ezek könyvet vásárló burzsujok, elkezdték ürítgetni a körülállók pénztárcáját. A kommunista polgármester tiltakozott, egy orosz katona erre mellbe lökte. A szovjet követségi tanácsos is közbelépett, de a katonákat nem hatotta meg, hogy oroszul szólt, egyikük nekiszegezte a revolverét és lelövéssel fenyegette. Kerek félóráig tartott az incidens, míg sikerült előkeríteni egy erős NKVD osztagot, hogy vessen véget a szabadrablásnak, amely a főváros kellős közepén folyt, világos nappal.

Még bizonytalanabbak voltak Budapest éjszakái, általános jelenség volt a vetkőztetés. Orosz katonákkal az élen a fővárosi alvilág nyílt utcán elszedte a járókelők ruháját, a házak lakói bezárkóztak s csukott ajtó mögött hallották az éjszakai sikoltásokat, mert a vetkőztetés vége nemegyszer géppuska-kelepelés és halál volt.

Az ország népe el volt foglalva a maga fájdalmával s már alig volt család, amelyet ilyen vagy olyan formában ne érintett volna a Vörös Hadsereg garázdálkodása. De mégis, az egész országot mélyen megrázta és megrendítette az, ami az ország nyugati részének egyik legnevezetesebb városában, Győrben történt. A nagy ipari város püspökét az egész lakosság, gyári munkások, polgárok, nem katolikusok és zsidók is egyaránt bálványozták erős jelleme és igazságérzete miatt.

Apor Vilmos püspök az előző, német megszállás idején a püspöki palotában menedéket nyújtott zsidóknak s beadványokkal igyekezett enyhíteni a győri gettóba szorított zsidóság sorsán is. Egy alkalommal, belügyminiszteri engedéllyel, személyesen akarta meglátogatni a gettó lakóit, hogy vigasztalja őket. Két fiatal német tiszt azonban megtagadta tőle a belépést. A püspök erre fennhangon üzenetet küldött Hitlernek s ezeket mondta a német tisztek előtt: „Az isteni törvények a Führert is kötelezik. Eljön az idő, amikor majd a világ és az Isten ítélőszéke előtt neki is felelnie kell tetteiért!”

Ilyen fából faragott ember volt Apor Vilmos. A Vörös Hadsereg 1945 húsvét előtt érkezett meg Győrbe. Már nagyszerdán megjelentek az első szovjet katonák a püspöki rezidenciában, fegyvert szegeztek a palota lakóinak, kiürítették zsebeiket, a püspöktől is elvették zsebóráját. Ez volt az ouverture.

Apor Vilmos éjszaka is ébren maradt, hogy ha újabb látogatás érkeznék, megvédhesse a ház lakóit. Mert a pincében nagyszámú asszony rejtőzött, hisz hónapok óta érkeztek a hírek a szovjet katonák erőszakos cselekedeteiről. Nagycsütörtökön újabb szovjet csoport tört be a házba, a püspököt is többször inzultálták. Nagypénteken Apor Vilmos Zágon püspöki irodaigazgatót és egy másik papját elküldte a szovjet parancsnokságra, hogy védelmet kérjen a rezidencia számára. Zágonnak a szovjet parancsnok azt válaszolta, ilyen célra nincs embere, különben is a frontkatonák azt tesznek, amit akarnak. Zágon ekkor előadta: Apor püspök maga tartotta vissza városa elmenekülni akaró embereit és papjait, abban a feltételezésben, hogy a szovjet katonákról szóló hírek valótlanok, ezért is kéri most a parancsnokot, nyújtson védelmet.

Amikor Zágon visszaérkezett, a püspöki palotában már újabb, ittas szovjet csoport hatolt be egy őrnagy vezetésével. Megszimatolták, hogy a rezidenciában nők rejtőznek, s azt követelték, adjanak fiatal nőket, akiket igénybe akarnak venni – „krumplit pucolni s egy kis házimunkát végezni’. A püspök határozott nemmel válaszolt, de megígérte, hogy idősebb férfiakból és asszonyokból csoportot szervez, amely elvégzi a burgonyahámozást és a szükséges házimunkát. Az őrnagy azonban továbbra is követelte a fiatal nők kiszolgáltatását. Felhúzott géppisztolyt szegezett a püspöknek, kényszerítene, hogy menjen le velük a pincébe.

A lépcső alján, a pinceajtó előtt állt a püspök, vele szemben az őrnagy, aki rángatni kezdte a főpap nyakláncát. A magas termetű püspök ekkor karon ragadta a nála is testesebb szovjet tisztet s felháborodástól diktált erővel és lendülettel visszatolta, felfelé a lépcsőn. Ekkor azonban az almáspincéből sikoltozás és segélykiáltás hangzott fel, mert az orosz katonák rábukkantak egy csoport fiatal nőre és ráncigálták őket kifelé. Apor Vilmos azonnal odarohant s „Ki innen, ki innen!” szavakkal, németül kiáltott rá az oroszokra: „Hinaus, hinaus!” Abban a pillanatban vagy az őrnagy, vagy egyik embere tüzet nyitott és három golyót eresztett a főpap testébe. Az egyik golyó átlyukasztotta a reverendáját, a másik a homlokát horzsolta, a harmadik a hasüregbe hatolt, a köldöke felett. Ez volt a halálos találat.

Maguk az oroszok is megrémültek tettüktől s elhagyták a püspöki rezidenciát, önként jelentkezett férfiak kis csoportja hordágyon vitte a sebesült püspököt a város kórházába, végig a veszedelmes éjszakai utcákon. Orosz járőrök többször felemelték a pokrócot, hogy meggyőződjenek, valóban beteget visznek-e? A püspök ilyenkor bágyadt mozdulattal felemelte karját s megáldotta az orosz katonákat. Nagypénteken, a böjt miatt nem evett, így az operációt azonnal megkezdhették.

Nagyszombaton eszméletén volt, húsvétvasárnap megáldozott s a gyóntató pappal együtt mondotta a bűnvallomást, a Confiteort. A körülállók előtt hangosan imádkozott: „Fölajánlom szenvedésemet az édes magyar hazáért és az egész világért. Szent István, könyörögj a szegény magyarokért!” Ez volt utolsó fohásza, ezek voltak utolsó szavai. Aznap éjjel belehalt sérüléseibe. „Szentként halt meg április 2-án éjjel 1 óra 5 perckor” – jegyezte fel a mellette szolgáló betegápoló apáca.

A tragédiáról egyetlen szót sem volt szabad írni a lapokban, a püspök meggyilkolásának a híre mégis futótűzként terjedt el. Senki sem volt hajlandó hadicselekménynek s a háborús zűrzavarból származó sajnálatos esetnek elkönyvelni a nők védőjének meggyilkolását, s az egész társadalom szívét görcsös rémület markolta.

Történelme folyamán az ország több idegen megszállást megért, de egyiket sem tartotta olyan szörnyűségesnek, mint a mostanit, s összehasonlításul a 12. századba nyúltak vissza, Dzsingisz kán hadainak rémületes viselkedése kínálkozott megfelelő hasonlatnak s Magyarországon kivétel nélkül mindenki 20. századi tatárjárásnak nevezte az orosz megszállást.

Ehhez járult nemcsak az, hogy e rémségekről a sajtó nem írhatott, hanem ennél is megalázóbb körülmény, nevezetesen, hogy amíg az országban ezek történtek, a tájékoztató szervekben magasztalni kellett a Vörös Hadsereget, felszabadítóként ünnepelni a Szovjetuniót s dicsőíteni az orosz katonát ország-világ előtt. Ez a perverz követelés még többet ártott az orosz „image”-nek. Mert a borzalmakat, a sebeket az idő talán begyógyította volna, s akadtak olyan esetek, lehetőségek, amikor itt-ott fel lehetett ismerni az orosz katonákban is az embert, családapát, férjet, aki a maga otthonára gondolt.

A szovjet mundérból is nemegyszer kibújt az emberségesebb orosz paraszt, s később a magyarság tapasztalhatta, hogy sok szovjet katona maga is áldozat, egy totalitárius rendszer rabszolgája, aki emberi részvétet érdemel. De a hivatalos képmutatás, a nyilvánvaló hazugság fokozta az elkeseredést. Jellemző, hogy amikor Zilahy Lajos egy rövidebb írásában a „Krisztusarcú orosz”-ról beszélt, aki kenyeret adott egy magyar éhezőnek, a meggyötört magyar társadalom mély felháborodással és hideg megvetéssel sújtotta ezt a hajdan legnépszerűbb bestseller-írót, holott az epizód elvileg meg is történhetett. De a meggyalázott asszonyok és elhurcolt férfiak országában kiemelni és megörökíteni egy ilyen kivételt, ez szentségtörésnek számított, a társadalom lelkének a megerőszakolását.

A háborút követő hónapokban és években a Magyarországon bemutatkozó orosz katona visszataszító látványt nyújtott mind brutalitása miatt, mind pedig azért, mert egy primitív politikai rendszer alattvalóinak képét tárta az ország elé. Az a tény, hogy az orosz katona burzsuj-luxusnak tekintette a legegyszerűbb közhasználati cikket is, elképzelhetetlenül negatív szovjet viszonyokra engedett következtetni.

A megszállók brutalitása egyfelől, a megszállt országok magasabbrendűsége másfelől – ez váltotta ki azt a magyar s általában európai közmeggyőződést, amelyet egy szellemes francia mondás így örökített meg: „Sztálin két hibát követett el: az egyik, hogy katonáit megmutatta Európának, a másik, hogy katonáinak megmutatta Európát.”

folytatjuk

Csonka Emil: A forradalom oknyomozó története 1945-56 – részlet

Első rész: ide kattintva