Amikor bizonyos nőismerőseim nagy ritkán így szólnak hozzám: “képzeld, Jenő, veled álmodtam az éjjel”, én mindig legörbülő szájjal vagyok kénytelen kijavítani őket: “nem, szívem, sajnos te nem velem álmodtál, legfeljebb rólam. És bár az is valami, a különbség mégis akkora, mint mondjuk bemenni egy cukrászdába egy finom somlói galuskára, vagy kívülről nyalogatni a kirakatüveget”.

Ha már a cukrászdánál tartunk… Szóval, álmomban egy cukrászda teraszán üldögéltem, és éppen remekül éreztem magam. Sütött a nap, csobogott a szökőkút, csiripeltek a madarak, és egy lányra vártam. A következő pillanatban manifesztálódott a semmiből és letelepedett velem szemben Fodor Gábor.

Perverz álom ez, jól tudom én azt, és abban a percben inkább a rémálmok azon válfajára szavaztam volna, amikor egy medve üldözi az embert, de nem tud menekülni, hiába is akarna, mert a földbe gyökerezik a lába. Ám nem volt mit tenni, Fodor Gábor leült az asztalomhoz, és rendelt egy képviselőfánkot. (Naná.) Aztán beszédbe elegyedtünk.

Nem volt könnyű dolog Fodor Gáborral beszédbe elegyedni álmomban. Bizonyos tartományokban el-elcsuklott a hangja, alig lehetett érteni, mit beszél. Azon tűnődtem, vajon mitől rekedhetett be. Tán valami kendermagos vagy chartás tüntetésen ordibálta ki magát? Netán dunaszerdahelyi futballmeccsen járt, ahol teli torokból szurkolt a magyarverő rendőröknek?

Eme rejtélyre nem derülhetett fény, mert ekkor kibökte az első, elejétől a végéig érthető mondatát:
– Nem szabad megengedni, hogy a harmadik erő a Jobbik legyen.
– Nézd, Gábor, én semmi jónak nem vagyok elrontója – feleltem jóindulatúlag -, legyen hát a második erő a Jobbik.

Megállt a kezében a süteményesvilla, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha belém akarná döfni, de aztán letett ebbéli szándékáról, és így folytatta:
– Az országgyűlésben nincs helye kirekesztő, szélsőséges pártoknak.

Talán azt gondolta, ezzel a megjegyzésével kizökkenthet a nyugalmamból, én azonban mosolyogva bólintottam:
– Egyetértünk. Pontosan ezért fogunk titeket örökre eltakarítani onnan.

Gúnyos mosolyba szaladtak szét egyébként is elragadó arcvonásai, és magabiztosan megjegyezte:
– Mindig lesz 200.001 szavazó, aki nekünk adja a voksát.

– Az lehet – ismertem el. – Csakhogy a ti időtök lejárt. Soha többé nem fogjuk megengedni, hogy 200.001 deviáns, hungarofób ázalag döntsön a nemzetünk sorsáról.

Az álmom a beszélgetés ezen pontján véget ért. De csak a Fodor Gáborról szóló. A többit ébren is hordozom magamban, és június hetedikén ott leszek a szavazófülkében, hogy megtegyem a magamét az álmaim valóra váltása érdekében.

Remélem, amikor legközelebb Fodor Gáborról álmodom, annak már az lesz a dramaturgiája, hogy a derék szabad demokrata a cukrászda asztalára borulva zokog, és el-elcsukló hangján azt panaszolja, soha többé nem szolgálják ki képviselőfánkkal, mert már a pincérnő szerint sem érdemli meg.