A Délvidék Kutató Központ alelnöke elmondta, a magyarok elleni atrocitássorozat a partizánok bevonulását követően azonnal, 1944 októberében elkezdődött. Először ezek egy része ad hoc jellegű erőszakos cselekedetnek tűnt, de az iratokat átvizsgálva kiderült, tervszerű büntetőhadjáratról volt szó.
A történész kifejtette, Titóék már 1943-ban döntöttek arról, hogy a háborús bűntetteket meg kell torolni, a magyar civil lakosság azonban nagyon nehezen volt vádolható ilyenekkel. Annál is inkább, mert azok, akik bármit is tettek a szerb nép ellen, szinte kivétel nélkül elmenekültek a magyar hadsereggel együtt. Az iratokból kitűnik, sokakat vélt vagy valós vádak alapján kerestek is.
A történtek hátterét jól megvilágítja a vajdasági katonai közigazgatás korabeli parancsnoka, Ivan Rukavina kijelentése, mely szerint a terület délszláv jellegének megőrzése a cél – közölte a szakember.
A partizán hatalom – ha a maga hanyag iratkezelésével is – dokumentálta a népirtást – hívta fel a figyelmet Forró Lajos.
A kutató szerint a történtek egyik legelrettentőbb eleme az, hogy utólag megpróbálták megindokolni a gyilkosságokat. Martonoson például 1944. november 21-én likvidálták a helyi magyarok egy csoportját, az önigazoló iratok gyártását pedig a feljelentések megírásával december 1-jén kezdték el. A már meggyilkolt emberekkel kapcsolatban próbáltak meg összegyűjteni terhelő adatokat, de ez még utólag sem sikerült mindenki esetében.
Az összegyűjtött embereket – különösen a papokat – gyakran középkori módszerekkel kínozták meg haláluk előtt – közölte a történész.
A szakember kifejtette, a partizánok nem csak a magyarokat gyilkolták: a terror a németek között is komoly véráldozatot követelt, és az etnikai mellett ideológiai alapú leszámolás is zajlott, elsősorban a királypárti szerbekkel végeztek.
1944. december 1-jén Ivan Rukavina rendeletében hivatalosan megtiltotta a magyar lakosság ítélet nélküli likvidálását, de még ezután is történnek komoly kilengések. 1945 januárjában pedig Csurog, Zsablya és Mozsor magyarjait hurcolták haláltáborokba.
A népirtást a történtek erőszakos felejtése követte. Tito boldogulást ígért a maradék magyarságnak, ezért a közösség “kötelező amnéziát” vállalt magára – mondta Forró Lajos, akinek negyedszázadnyi kutatás után sokszor úgy tűnik, “ez az amnézia a mai napig tart”.
A történész kifejtette, ahhoz, hogy tisztábban lássunk, a helyi és a vajdasági levéltárban át kellene tanulmányozni egy adott községre vonatkozó valamennyi iratot. Ha ez minden település esetében megtörténne, lényegesen pontosabb adatok lennének 1944-45 eseményeiről és az áldozatok számáról.
Újvidék esetében például eltűnt a likvidáltak listája, a dokumentumok átnézésével azonban az áldozatok jó részét azonosítani lehetne. Előkerültek például olyan bejelentések iratai, amelyekben a feleségek elmondják, mi történt a férjükkel – mondta a történész.
A kutató nagyon fontosnak tartja a Magyar-Szerb Akadémiai Vegyes Bizottság munkáját, és azt, hogy hozzáértő szaktörténészek vizsgálják át az anyagokat. Forró Lajos szerint ugyanakkor sajnálatos, hogy a vajdasági levéltár megnyitott anyagát – vele együtt – jelenleg csupán három történész kutatja. A múlt föltárásának folyamatát egy történészek számára létrehozott ösztöndíj-programmal lehetne felgyorsítani, amely a fiatal szakemberek számára is lehetővé tenné a munkát – tette hozzá.
(MTI)