A színhely a Tagab völgye Afganisztán északkeleti részében, a tálib lázadók egyik erősségének számító Kapisa tartományban. A francia haditengerészet 21. gyalogsági ezredének egyik harci alakulata hajnali bevetésre indul a kopár hegyek között. Az ellenség megfoghatatlan, és mindenütt jelen van. A polgári lakosság soraiban elvegyülve a lázadók csapdákat állítanak fel az utakon, a francia csapatokra kalasnyikovból és rakétával nyitnak tüzet.

Az egyik kertből fantomszerű, kék sziluettek osonnak ki: a völgyben minden nő burkát visel. A francia katonák szinte rájuk sem nézhetnek – ez utasítás – mert ez sérti a helyieket. Az egyik tanya közelében Émilie, a 2. század egészségügyi szakaszvezetője felfigyel egy csoportra, amelynek tagjai rá mutogatva kiabálnak. Megkérdezi a szakaszhoz beosztott afgán tolmácsot, hogy mi a baj, miért óbégatnak. A tolmács zavartan válaszol: “Azt hajtogatják, hogy maga egy hitetlen szuka…”

A Le Monde helyszíni riportja szerint a 25 éves szakaszvezető egyike a tagabi támaszponton szolgálatot teljesítő tíz katonanőnek. Mint minden társuk, ők is hathónapos kiküldetésre érkeztek Kapisa tartományba. A tábor egyik oldalán a NATO keretében odavezényelt négyszáz francia katona, a másikon az afgán hadsereg (ANA) harcosai kaptak szállást. Közös feladatuk a völgy biztonságának fenntartása.

A hőmérő higanyszála 50 Celsius-fokhoz közelít, a forró homok cserepessé teszi a szájat. Éjszaka az ellenség – a nemzetközi dzsihádisták, a tálibok és a néhány dollár fejében fegyvert ragadó parasztok – lövik a tábort. A fiatal nők mégis lelkesen fogadták kiküldetésük hírét: Kapisa tartományban szolgálni a legnagyobb presztízst biztosító feladatnak számít.

“Először el voltam ragadtatva – emlékszik vissza Férouze hadnagy, a 32 éves kommunikációs tiszt. – Amikor azonban azt is hozzátették, hogy 800 férfi között alig tízen leszünk nők, először azt hittem, hogy ez vicc.”

Az elmúlt évtizedben nőtt a nők száma a francia hadseregben, arányuk ma már 15 százalék. Tagabban viszont épphogy meghaladja az egy százalékot: egészségügyi, könyvelési vagy kommunikációs feladatokat látnak el, de mindenképpen a férfiak közegében élnek.

“Barátaim azt javasolták, hogy húzzak jegygyűrűt vagy fogjak magamnak egy pasast a küldetés idejére, hogy békén hagyjanak, de én csak annyit tettem, hogy nem hangsúlyoztam ki női mivoltomat” – magyarázza a kommunikációs tiszt a párizsi lap riporterének.

Az első hetekben a katonanők kétségkívül igen óvatosak voltak, nehogy bármelyik katonatársuk félreértse magatartásukat. Főleg a pletykáktól tartottak, amelyek pillanatok alatt elterjedhetnek a tábor zárt közegében.

Közös hálótermek

Kiküldetésük kezdetén a tengerészgyalogos férfiak elámultak azon, hogy nők kísérik őket a véres kapisai harcokban, pedig jelenlétük szinte nélkülözhetetlen: csak nők érhetnek az afgán nőkhöz.

“Első éjszakai bevetésemen alaposan kikészültem. A szememen éjszakai látásra szolgáló fényerősítő szemüveg volt, és több mint 25 kilós felszerelést kellett cipelnem. Többször elestem, kék-zöld foltok borítottak, egy lázadó tüzet nyitott ránk. Kissé távolabb a légiósok felrobbantották egy tanya bejáratát. Nekem kellett megmotoznom a nőket. Fegyvereket és fontos iratokat találtunk. Féltem, de becsületbeli ügynek tekintettem, hogy ne lássák rajtam” – idézi fel Férouze.

A közös harci élmények nyomán a helyzet változott: később éppenséggel a tengerészgyalogosok ragaszkodtak ahhoz, hogy a nők velük tartsanak.

A részegységekre tagozódó közös hálótermekben a nők emeletes ágyakban, egymás fölött, együtt alszanak, de némelyikük külön szobát kap. A férfiak közelségéből adódó incidenseket nem lehet teljesen elkerülni. Az egyik katonanő mosdás közben észrevett egy leselkedő afgán katonát – az illetőt rövid úton visszaküldték Kabulba. Egy tengerészgyalogos esténként infravörös éjszakai szemüveggel követte az egyik katonalányt a tábor sötétebb részein, és azt terjesztette róla, hogy “orgiákon” vesz részt. Az érintett nő jelentette az esetet feletteseinek, és a rágalmazót “egészségügyi okokból” haladéktalanul hazazsuppolták Franciaországba. Reggelente a tábor területén kocogó katonanőket néha az afgán katonák füttye fogadja. Gwennaelle százados szerint még kövekkel is dobálták őket.

Lelki és fizikai teher

A táborban szolgáló nőket megviselte a nehéz küldetés lelki és fizikai terhe, a legtöbben fogytak, volt, akinél kimaradt a menstruáció. Hármat közülük még a mandátum lejárta előtt hazaküldtek, egyiküket bokasérülés miatt, a másik kettőt “személyes okokból”. Egyikük le is akar szerelni.

Kezdetben nehéz volt számukra kapcsolatba lépni az afgán asszonyokkal, akik nem is értik, hogyan viselhet egyenruhát egy nő. Ám a tagabi egészségügyi központban már elfogadják a francia orvosnő nyújtotta kezelést, és néha még meg is köszönik. Férouze hadnagy elmondása szerint míg az utcán az egész testet takaró burkában az afgán nők puszta sziluettnek tűnnek, saját otthonukban, amikor nincs rajtuk a személytelenítő öltözék, emberien viselkednek, könnyebb velük kapcsolatot teremteni, és megnyerni a szívüket.

Azok a katonanők, akiknek sikerült kitölteni hathónapos mandátumukat Afganisztánban, büszkék arra, hogy az sikerült. De akárcsak a férfiak, ők is nehezen tudják megosztani hazai környezetükkel azt, amit küldetésük közben átéltek. “A tengerészgyalogosok legalább egymás között felidézhetik, mi minden történt velük, de hogyan magyarázzam el ezt én a civileknek? – kérdezi Férouze.

Készek lennének-e visszatérni újabb hat hónapra? Gwennaelle már tudja, hogy 2012 januárjában újra Afganisztánban lesz, igaz, akkor már egy kabuli kórházban kell szolgálatra jelentkeznie. “Ha nem utasítanak rá, nem fogok újabb fél évet eltölteni a tagabi támaszponton. Egyszer azért elég volt” – vallja be.

MTI – szebbjovo.hu