Ezúttal John McCain térdepeltette meg alaposan kis hazánkat azzal, hogy a magyar miniszterelnököt egyszerűen leneofasisztázta. Bármennyire is szeretnénk máshogy látni, ezzel bizony az egész országot jellemezte, hiszen egy neofasiszta miniszterelnököt csak egy neofasiszta ország tud megválasztani. Végtelenül elszigetelődtünk.

(Mielőtt elöntene minket az injekció: McCain nem egyértelmű mondatát azóta ellentmondásosan értelmezték, de sajtósa átvágta a csomót: igen, Orbánra értette.)

Mielőtt legyintenénk, hogy egy idős szenátor lányos zavarában néha amúgy is összekever ezt-azt, különösen, ha az Közép-Európa: John McCain a republikánusok egyik külügyi főmuftija és a szenátus külügyi bizottságának vezetője. Ő rakta tele az éppen idekészülő amerikai nagykövet/szappanopera-producer Colleen Bell puttonyát nekünk szánt szeretetcsomagokkal, köztük egy szép üdvözlőkártyával az ideiglenesen nálunk állomásozó André Goodfriendnek, akinek további jó tapicskolást is kívánt a magyar belpolitikában ezzel a lendülettel. A jövőben de facto a mi médiabarát-újvorosilovunk lesz a Szabadság téri erőd-nagykövetség vezetője, nem pedig az “igen kedves, de hozzá nem értő” Bell.

Az se zavarjon senkit, hogy ugyanez a John McCain tavaly ilyenkor még együtt partizott az ukrán Szvoboda soviniszta, sokak szerint inkább egy tőrőlmetszett náci vezetőjével, Oleg Tjagnyibokkal, aki így “vélekedett” az ukrán helyzetről: „ragadjatok fegyvert, harcoljatok az orosz disznók, a németek, a zsidó sertések és más férgek ellen”. Úgy tűnik, McCain szenátor úr sem volt mindig annyira finnyás.

Nos, kedves olvasóink, itt az ideje, hogy megbarátkozzunk az amerikai palagázzal. A demokrácia és a mi kis remek hangulatú szövetségi viszonyunk fenntartása érdekében érdemes lenne kapásból bevásárolni belőle pár milliárd köbmétert, ha azt akarjuk, hogy ne mi legyünk a világ gonosz tengelyének egyik pontja.  Egy jó szövetséges mindig gondját viseli a neofasiszta barátainak.

Hogy miért lettünk ennyire fontosak?

Azért, mert mi vagyunk Európa puha alhasa. Mi vagyunk azok, ahonnan az unió (amely az igazi cél) igazán meggyomrozható. Egy-egy jobbhorog elég, ha netalán néhány brüsszeli bürokrata fejében az a képtelen ötlet kezdene megint mocorogni, hogy még inkább becsatornázzák Európát az orosz gáz birodalmába, amikor vehetnének amerikai palagázt is (a jó és rossz oldal egybites világképének kritikájáról Havas Jon kolléga pont tegnap írt egy velőset)

Ne higgye senki, hogy a demokrácia hazáját egy cseppet is zavarja, a kormánypártok és csatolt részeik hogyan halásznak a zavarosban, hány hektár földet nyúlnak le, hány koncessziós díjat nyernek a cimborák, vagy éppenséggel a sarkon Tesco Express vagy CBA nyílik-e. Az sem igazán érdekli őket, hogyan cseszegetik a civileket az országban, vígan elbizniszelt már az USA ennél jóval nagyobb fertőben fürdő országocskával az utóbbi háromszáz évben. Ezek pitiáner ügyek.

Európa energiaellátása (pontosabban annak irdatlan piaca), Ukrajna sorsa és az érdekszférák újraelosztása a tét, amiben nekünk – bár teljesen kimaradni lehetetlenség lett volna – sikerült nyakig merülnünk. Igen, mintha a Kállay-kettőst táncolnánk, igaz a hasonlat, csak éppenséggel betopogtunk a tánctér kellős közepére vele, miközben táncolni sem nagyon tudunk féllábbal.

Az az igazi baj, hogy a magyar kormányzat képtelen volt felmérni, felfogni, felismerni: a nagyhatalmi játékot kissé nagyobb téttel (és nagyobb fiúk) játsszák, minthogy a sarkon CBA, vagy Tesco nyílik.

Bazsó BálintJobbegyenes blog