Hegedűs Tamás, a Jobbik frakcióvezető-helyettese legutóbb üdvözölte, hogy a kormány nem fogadta el az IMF, további megszorításokat szorgalmazó feltételeit és megszakította a szervezettel a tárgyalásokat. A politikus akkor a kilábalás egyik útjaként a keleti piacok felé fordulást jelölte meg. Hegedűs Tamás alábbi írásában részletesen kifejti, hogyan lehet – a nemzetgazdasági érdekeket is szem előtt tartva – a spekulatív rendszerek ellen fellépni.

A hét végén olvashattuk az egyik internetes portálon a hírt és a hozzá tartozó elemzést: „Beszakadhat a forintárfolyam, kivonulhatnak a külföldi befektetési alapok, az egekbe emelkedhetnek a kamatok, valós veszéllyé válhat az államcsőd – ezzel fenyeget, ha a Standard & Poor’s hitelminősítő intézet a magyar kilátások pénteki lerontása után ténylegesen is bóvlikategóriába sorolja a magyar adósságot.” Aminek előzménye természetesen az IMF delegációjának drámai hatásúnak szánt hazautazása, miután teátrálisan megszakították a tárgyalásokat a magyar kormánnyal. A nemzetközi „fenyítő akció” megindult. Szintén a hét végén jelent meg egy interjú egy másik oldalon, amelyben Dean Baker, a washingtoni Center for Economic and Policy Research nevű agytröszt társigazgatója és társalapítója egy, a The Guardian napilapban június végén megjelent írására hivatkozva elmondta: az IMF ma – eredeti, hivatalosan megfogalmazott céljait feladva – behajtóként jár el, a pénzügyi világ érdekeit tartja szem előtt, ami sok esetben nem vág egybe az adott ország érdekeivel. Meglátása szerint az IMF Budapesten is inkább a bankok érdekeit nézte, nem pedig Magyarország gazdaságáét. A banki különadó mellett a jegybank elnökének fizetése is a konfrontáció egyik tárgya volt, amit Baker így kommentált, otthoni tapasztalatai alapján: „amikor itt, Amerikában azt mondják, hogy meg kell őrizni a központi bank függetlenségét, valójában azt értik ezen, hogy meg kell hagyni a központi bankot a pénzügyi világ irányításában, ahelyett, hogy demokratikusan megválasztott testületnek legyen felelős. Ez pedig elfogadhatatlan.”

Jól látható tehát, hogy bár elvileg semmi érdekközösségük nem lehetne egymással, a kereskedelmi bankok, a függetlennek nevezett jegybankok és a Nemzetközi Valutaalap érdekei nem csak hogy egybecsengenek, hanem utóbbi az előzőek kedvéért komoly nemzetközi konfliktusokat is kész vállalni a demokratikusan választott nemzeti kormányokkal. Ebbe a sajátos háborúba kapcsolódik be egy újabb globális hatalmi szereplői kör, a nemzetközi hitelminősítők szűk társasága. Akik ezúttal is ugrásra készen állnak, be nem vallottan is az IMF tárgyalási pozícióit támogatva a falhoz állított nemzeti kormányokkal szemben. A túszokat ebben az ütközetben a devizahitelesek százezrei jelentik: egyelőre minden csapás őket éri, ami tovább gyengíti a magyar kormány hátországát. E sorok szerzője nem véletlenül javasolta korábban több fórumon is: a devizahitelek forintosítása elsőrangú, az érintettek problémáinak megoldásán jóval túlmutató, nemzetstratégiai szintű feladat – éppen a gazdaságdiplomáciai és árfolyampolitikai mozgástér bővítése érdekében. De mivel ez nem történt meg a megfelelő időben, a gazdasági szabadságharcot most már úgy kell megvívnunk, hogy közben a forint árfolyama is viszonylag védett maradjon. Ami első hallásra szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik.

Mi történik ugyanis rendre, szerte a világban?
Amennyiben egy nemzeti kormány bármi olyan lépést megtesz, ami a gazdasági szuverenitás kitágítását szolgálja, a globális pénzpiac – amelynek szimbóluma és egyben nemzetközi kijáró szervezete az IMF – „fenyítő akcióba” kezd. Elég, ha három-négy befektetési alap irányítója összedugja a fejét a Wall Streeten, és úgy döntenek: másnap piacra dobják az összes forint-állományukat és magyar részvénycsomagjukat, mire a forint árfolyama, valamint a magyar cégek tőzsdei értéke drámaian zuhanni kezd, rosszabb esetben zuhanórepülésben omlik össze. A „megrogyasztó akciónak” erőteljes hátszelet ad a nemzetközileg is gerjesztett médiahisztéria, valamint a globális pénzügyi hatalom fenyítő szerveiként működő hitelminősítők beavatkozása. Magyarországot térdre kényszerítik, a gazdasági szabadságharcot éppen hogy elkezdő kormányt saját népe kergeti el, visszakövetelve a gyarmattartók kiszolgálóit, hogy legalább „nyugi” legyen. A helyzet szinte reménytelen. A döntés tehát megszületik New Yorkban, a tömeges eladás elindul, ami önmagában is a részvény- és valutaárfolyamok süllyedését eredményezi. Ettől pánikba esnek a kisebb befektetők, akik minél gyorsabban igyekeznek megszabadulni saját részvényeiktől, illetve spekulatív célból tartott forintállományuktól. Az eredmény: tovább zuhanó árfolyamok. A negatív spirál felgyorsul, egészen akár az összeomlásig. Miközben az egész folyamatnak nincs semmilyen reálgazdasági oka, magyarázata. A „bedöntés” tisztán spekulatív, globális politikai célokat szolgálva.

Mi lehet akkor az ellenszer?
Elvileg – első megközelítésben – pofon egyszerű. Ha a zuhanást az okozza, hogy néhány nagy szereplő spekulatív céllal tömeges forint-eladásba kezd a nemzetközi pénzpiacokon, akkor ennek ellenszere az, hogy egy vagy több másik nagy szereplő néhány órán belül tömeges forintvásárlásba kezd. És kinek van annyi szabadon felhasználható pénze, amelynek nagyságrendje összemérhető a New York-i tőzsdecápák áltál mozgatható pénzmennyiséggel? Jelen erőviszonyok szerint kizárólag Kínának. Az állami befektetési alapokban fekvő hatalmas pénzmennyiségnek a töredékéből meg lehet menteni a forintot, fenntartható módon, amennyiben meg van erre a politikai szándék. Úgy, hogy ez nem segélyt vagy államközi segítséget jelentene, hanem „win-win” alapú üzleti megoldást. A kínai szereplők ugyanis nyomott áron jutnak hozzá a szabad piacon keringő forinthoz, illetve magyar részvényekhez, és mivel az alacsony árfolyamot spekulációs nyomás hozta létre, az „ellen- spekuláció” hamar visszatéríti az árfolyamot a reális szintre. Aki tehát bevásárolt, az hatalmas árfolyamnyereséget zsebelhet be, akár még aznap. Mindenki jól jár, a spekulációt elindítók kivételével: a vásárlók már aznap jóváírhatják befektetésük hozamát, a forint visszatért normális szintjére, a devizahitelesek megmenekültek, az államcsőd veszélye elmúlt.

Mi kell ahhoz, hogy ez működjön?
Mivel Kínában a gazdaság erősen függ a politikától, egyértelműen a kölcsönös bizalmon alapuló, jó államközi kapcsolatok. Ez lehet az, ami egy ilyen kritikus pillanatban átlendítheti az országot a holtponton. Mindez hatalmas történelmi felelősséget ró a magyar diplomáciára és gazdaságdiplomáciára, amelynek meg kell teremtenie a bizalom légkörét.

Vajon készen áll-e erre a kormányzat?
Felmerül persze a kérdés, hogy miért kellenek ehhez egyáltalán a kínaiak, miért nem csináljuk meg mi magunk. A magyarázat borzasztó egyszerű: mennyiségi okokból. Magyarországon egyszerűen nincs annyi pénz, hogy a fent leírt intervenció megvalósítható lenne. Ha az összes
mozdítható nemzeti tőkét és magánmegtakarítást összeadnánk (ami a gyakorlatban lehetetlen volna), és még a jegybank is beszállna a devizatartalékaival, még az is kevés lenne. A hatás kismértékű és átmeneti lenne, amit újabb süllyedés követne, vagyis a trendet nem sikerülne megfordítani. Az „együttmozgás” viszont működik: ha egy esetleges kínai intervencióval egyidőben magyar befektetők is vásárlásba kezdenek, bízván a gazdaságpolitikai irányításban és a gazdasági diplomácia sikerében, akkor ők is hasonló árfolyamnyereséget realizálhatnak.

Ez lenne az igaz nagy „win-win”…
Mindennek kezdő feltétele a parancsolóan szükséges stratégiai irányváltás: arccal Kelet felé!

Hegedűs Tamás
közgazdász, a Jobbik frakcióvezető-helyettese,
a Gazdasági és Informatikai Bizottság tagja