“Szabadka, Zombor, Újvidék
Honvédsereg virágra lép
Visszatért már szent határunk,
Ősi földön jár a lábunk,
Szívünkben öröm ég.”

(Délvidéki induló)

A Délvidék – mint minden Trianon előtti terület – visszaszerzése a két világháború közötti magyar vezetés fő célkitűzései között szerepelt, amely 1941 tavaszán vált realitássá.

Az 1940-es év utolsó meghatározó eseménye a december 12-én megkötött magyar-jugoszláv szerződés (“Örök barátsági szerződés a Magyar Királyság és a Jugoszláv Királyság között”) aláírása volt. Az örökös barátsági szerződés ratifikációs okmányainak kicserélésére Aleksandar Cincar-Markovic jugiszláv külügyminiszter budapesti tartózkodása, 1941. március elején alatt került sor.

1941. március 4-5-én Pál herceg, Jugoszlávia régense a Berghofban megígérte Hitlernek, hogy a kormány képviselői alá fogják írni a háromhatalmi szerződéshez való csatlakozást. Erre 25-én került sor Bécsben, miután Dragiaa Cvetkovic miniszterelnök és Aleksandar Cincar-Markovic külügyminiszter kézjegyével látta el a németek által megfogalmazott és előterjesztett okmányt.

Hiábavaló volt azonban a nagy óvatosság és a titoktartás, a jugoszláv kormány magánakciójára hamar fény derült. Március 27-ére virradó éjszaka a légierő néhány tisztje által vezetett népfelkelés – amelyhez a hadsereg is csatlakozott – megdöntötte a Cvetkovic-kormányt. Az új vezetés, Péter trónörökös és Dusan Simovics tábornok katonai rezsimje elhatárolódott a csatlakozástól, csupán megnemtámadási szerződés aláírására lettek volna hajlandók.

Hitler dührohamot kapott, és felindultságában elrendelte, hogy a vezérkar a Görögország ellen irányuló, már meglévő Marita-tervet dolgozza át és terjessze ki Jugoszláviára is. Az 1941. március 27-én Hitler által kiadott 25. számú hadműveleti utasítás részletes tervét az OKW (Oberkommando der Wehrmacht = Véderő Főparancsnokság) öntötte formába.

Az 1939. februárjában megalakuló második Teleki-kormánynak eltökélt szándéka volt, hogy a revíziós célkitűzésnek mind teljesebb, de békés úton történő megvalósítása mellett nem enged teret a német befolyás erősödésének, megőrzi a Magyar Királyi Honvédség erejét, ütőképességét a háború végéig, és jó kapcsolatokat tart fenn a nyugattal, mindenekelőtt az angolokkal.

Az igazi trauma 1941. március 28-án érte a magyar felső vezetést, miután Sztójay Döme berlini magyar nagykövet Berlinből meghozta Hitler üzenetét, amely nagy vonalakban a következőket tartalmazta: a Balkánon új helyzet állt elő, és a fegyveres megoldás már eldöntött, amelyben a Magyar Királyi Honvédségnek is szerepet kell vállalni. Ezt követően a német vezetőség Magyarország revíziós igényeit teljes mértékben elismeri, éspedig addig a határig, amelyet Ő Főméltósága (Horthy) szab meg. Szóba jöhető területek közé sorolta Bácskát, Bánátot, sőt Hitler támogatást ígért a Horthynak oly kedves fiumei kikötő visszacsatolásának ügyében is. Továbbá egyetértést kért abban, hogy a horvátok kapjanak autonómiát és a német, illetve a magyar katonai vezetők egyeztessék a hadműveleti terveket.

Mivel Hitler azonnali választ kért, Horthy magához rendelte Teleki Pál miniszterelnököt, Bárdossy László külügyminisztert, Bartha Károly honvédelmi minisztert és Werth Henrik vezérkari főnököt. Többórás vita után Sztójay nagykövet a következő tartalmú válasszal utazott vissza Berlinbe: A magyar fél a háromhatalmi szerződésnek megfelelően engedélyezi a német csapatok átvonulását, a repülőterek használatát, de a magyar katonai beavatkozás mértékéről és idejéről a minisztertanács később fog dönteni.

A minisztertanács még azon a napon összeült. Tudomásul vették a Hitlernek küldött üzenetet, de Teleki véleményét támogatva a fegyveres fellépést csak akkor tartották célszerűnek, amikor a német támadás következtében a jugoszláv hadsereg ellenállása már megtört, a horvátok pedig kiléptek a szövetségből és kinyilvánították önállóságukat. Mindazonáltal Horthy lelkesen fogadta az újabb revízió lehetőségét.

A március 28-i minisztertanácsi ülésen Teleki felajánlotta a lemondását, amit csak miniszterei kérésére vont vissza. A kormányfőt végülis nem a Délvidék visszaszerzésére irányuló katonai akció ténye, hanem annak módja frusztrálta. A britek álláspontja az akcióval szemben világos volt: egy Jugoszlávia elleni katonai támadás ténye maga után vonná a britek hadüzenetét. Ha pedig a magyar fél vonakodott volna a támadásban való részvételtől, úgy a németek egy ütközőállamot hoztak volna létre a Délvidéken (a Savoyai Jenő nevét felvevő Prinz Eugen Gau-t).

A helyzet súlya alatt Teleki Pál gróf miniszterelnök összeroppant: 1941. április 3-án hajnalban – máig tisztázatlan körülmények között – állítólag főbe lőtte magát. Horthy kormányzóhoz írt búcsúlevelében a következőképpen fogalmazott:

„Főméltóságú Úr!
Szószegők lettünk – gyávaságból – a mohácsi beszéden alapuló örökbéke szerződéssel szemben. A nemzet érzi és mi odadobtuk becsületét.
A gazemberek oldalára álltunk – mert a mondvacsinált atrocitásokból egy szó sem igaz! Sem a magyarok ellen, de még a németek ellen sem! Hullarablók lettünk! A legpocsékabb nemzet. Nem tartottalak vissza. Bűnös vagyok!”
(Teleki Pál magyar miniszterelnök, 1941. április 3.)

A kormányzó Teleki utódjául az addigi külügyminisztert, Bárdossy Lászlót nevezte ki miniszterelnöknek. Churchill brit miniszterelnök szavai – miszerint a második világégést lezáró béketárgyaláson egy széket üresen hagynak Teleki tiszteletére -, üres frázisnak bizonyultak.

A délvidéki hadműveletnek azonban Teleki Pál önfeláldozása után is meg kellett indulnia. A háború első jelei április 6-ától már a magyar-jugoszláv viszonylatban is megmutatkoztak. A jugoszlávok megerősítették a határőr őrsöket, és megszállták az erődövet (a ’20-as ’30-as években a határ mentén kiépített, megerősített jugoszláv határrendszert). Nagy ütemben mozgósították erőiket, és megkezdődött a “Potiska” hadosztály ikreződése. Mindenütt lezárták a határt, megszakították a két ország közötti forgalmat és aknamezőket, akadályokat telepítettek le a közös határ teljes szélességében. A murakeresztúri és a letenyei hidakat felrobbantották, míg a többi fontos műtárgyat aláaknázták.

Április 7-én hazánkat több légitámadás érte. Szegedet hat alkalommal támadták meg a jugoszláv királyi légierő gépei. A célpont a vasútállomás és a repülőtér volt. A károk a magyar légvédelemnek és a német vadászrepülőknek köszönhetően nem voltak jelentősek. A jugoszláv kötelékek közel 70%-os veszteséget szenvedtek. Az utolsó három támadásnál a bombázógépek már meg sem tudták közelíteni célpontjaikat. Az utolsó kísérletben már csak két gép vett részt. A magyar légvédelem mindkettőt lelőtte.

Kisebb kötelékek támadták meg Pécset, Szegedet, Siklóst, Kelebiát, Körmendet, Zalaegerszeget és több vasúti szerelvényt, közöttük személyvonatokat is. Az anyagi kár nem volt jelentős, de egy gyermek meghalt, és többen súlyosan megsérültek.

A jugoszláv granicsárok (határőrök) több esetben átlépték a magyar határt, és támadást intéztek biztosító erőink ellen. A magyar határvadászok a támadásokat minden esetben visszaverték, és több foglyot ejtettek.

Április 10-én Kvaternik Slavko Zágrábban proklamálta az önálló horvát államot, ezzel a Jugoszláv Királyság megszűnt létezni. Ilyen körülmények közepette, április 11-én, a kora délutáni órákban a Magyar Honvédség a Duna-Tisza közén és a Baranyai háromszögben átlépte Magyarország trianoni határait.

Április 12-én délben a 12. gyalogdandár csapatai bevonultak Zomborba. Az éjszakai órákban a honvédeket jugoszláv utóvédek és partizánok támadták meg, aminek következtében kíméletlen utcai harcok keveredtek. Ezzel egyidejűleg az V. hadtest csapatai elérték Szabadkát, majd a Stomm Marcell vezette egység Csantavér felé vette az irányt.

 
A hadjárat nagyjából április 20-a körül bevfejezést nyert. Bánát kivételével a trianoni békediktátum által elszakított délvidéki területek visszatértek az anyaországhoz. Bánátot Hitler személyes ígérete ellenére sem juttatta vissza Magyarországnak, az egész terület német katonai megszállás alatt maradt. Ennek egyetlen oka volt: a román diktátor, Ion Antonescu az évszázados román törekvésnek megfelelően magának kívánta Bánátot. Hitler, elkerülendő az újabb magyar-román konfliktust, megszállta a kérdéses területet.

A Bácskában maradt és a Tisza-menti mocsarakban meghúzódott szerb katonaság bandákba verődve kezdte meg a harcot a magyar biztonsági szervek ellen, felszítva ezzel a gyűlölet lángját.

 
Bárdossy László a népbírósági tárgyalásán a következőképpen indokolta a magyar kormány délvidéki manőverét:

„Ha a Szovjetunió kormánya 1939. szeptember 18-án arra hivatkozhatott, hogy azért vonult be a kelet-lengyel területekre, mert Lengyelország megszűnt létezni, akkor a magyar kormánytól lehetetlen megtagadni azt a jogot és a teljes jóhiszeműséget, hogy analóg jogcímen újra birtokba vette a Délvidék magyarlakta területeit.”
(Bárdossy László)

 
nemnemsoha.gportal.hu nyomán szebbjovo.hu