Aki még egyszer előreenged valakit, azt utolsónak fogom behívni! – Ezt a vészjósló fenyegetést a Szent János kórház Traumatológiai Szakrendelésének nővérkéje mondta, az, aki “beszedi a lapokat” és aki szemmel láthatóan korlátlan ura a “behívások” sorrendjének. Történt mindez az alábbi események után.

Kellemes februári délelőtt volt. A trauma szakrendelésen 25-30 ember várakozott vérző fejjel, törött lábbal, rezignáltan. Ez ott a teljesen megszokott, mondhatni normális létszám, mint az sikerült megtapasztalnom, mivel rövid idő alatt négyszer is meg kellett jelennem ebben a műintézetben. Egyik alkalommal sem szabadultam 6-7 óránál előbb, de ezzel nem tudtam csúcsot dönteni a megadóan várakozó betegek kialakuló kis közösségében. Megértjük: kevés az orvos, nincs pénz az egészségügyben, legfőképpen a Jánosban, ahol még az épület is olyan lepusztult, hogy rossz ránézni, örüljünk, hogy még van orvos, aki nem ment külföldre, stb.

Egy tolókocsis néni, akit a szállító mentők órákkal azelőtt parkoltak le az ajtó elé, hálóingre felvett kabáttal, csupasz lábszárral, zokniban olyan békésen üldögélt a semmibe meredve, hogy csak akkor lettünk rá figyelmesek, amikor teljesen kiszáradva egy kis vízért kezdett nyöszörögni. Víz? Pohár? A János folyosóján? Hiszen itt még fűtés is csak annyira van, hogy azért kabátban ne fagyjunk meg a több órás várakozás során. És egyáltalán, miért is hagyják ezt az öreg nénit itt fagyoskodni és éhezni, szomjazni órákig, miért is nem hívták már be? – kezdett morgolódni néhány kezdő, tapasztalatlan beteg.

Emberek, az Isten szerelmére ez Magyarország, nem a Vészhelyzet, itt nem rohangásznak fejvesztett sietséggel a betegekkel- torkolja le a többieket egy sokat látott papa. Kellemes kis politikai eszmecsere kezdődik. Ide jöjjön el Orbán Viktor körülnézni, és a többi nagyfejű. Várják csak ők is ki a sorukat. Haha. Na igen. Ház ez van. Várunk tovább. Ebbe az idilli életképbe robban be váratlanul egy kétségbeesett fiatalember magasra tartva bekötözött vérző hüvelykujját. Épp abban a pillanatban dugta ki a fejét a “nővérke”. A fiatalember reménykedve lépett oda hozzá, azt hitte mentőangyala érkezett: “fél órája levágtam az ujjamat, vissza tudnák gyorsan varrni, mielőtt késő lenne”. Megvető, fitymáló ajakbiggyesztés. “Itt ugyan nem varrják vissza a maga ujját.”. Azzal már csukódott is az ajtó.

Döbbenet. Azt hittük, nem jól hallunk. Az orvosi rendelő rettenthetetlen cerberusa bement anélkül, hogy elmondta volna, hogy akkor most hová is kellene szaladnia a betegnek, versenyt futva az idővel, ami határt szab az ujja megmentésének. Ez úgy látszik nem tartozik munkaköréhez. A fiatalember rohant vissza a bejáratnál lévő “ablakhoz”, ahol érkezéskor be kell jelentkezni. Mondanák meg, hogy akkor kihez fordulhatna segítségért. Onnan azonban visszairányították a szakrendelésre. “Jó helyen próbálkozott fiatalember” – mondták – “csak legyen egy kicsit erőszakosabb”.

A betegtársakban felébredt a szolidaritás, és saját több órás frusztrációjukat félretéve, amint kijött az előző beteg, előzékenyen betuszkoltuk lifegő ujjú polgártársukat. Eltelt egy kis idő, a betegek megnyugodtak: “Na jól van, úgy látszik csak visszavarrják azt az ujjat, mégsem lökik ki a szerencsétlent.” Ebben a pillanatban lépett ki sértett dühvel a nővérke, és ekkor hangzott el az ominózus fenyegetés: “Aki még egyszer előreenged valakit, azt utolsónak fogom behívni!”. Hoppá. Hogy is van a mondás, fejtől bűzlik a hal?

Nem ez a jelentéktelen, szánalmas, primitív teremtés a hibás, hanem azok, akik őt eltűrik, és alkalmazzák, akik megengedik ezt a színvonalat a főváros egyik kórházában: az orvos, aki megtűr a rendelésén ilyen stílust, és bánásmódot a betegekkel, az ápolási igazgató, aki nem figyel oda az emberek kiválasztására, a főigazgató, aki a magasból talán nem látja, hogy hová süllyed immár a régen még komolynak számító János kórház.

(Praxis blog nyomán)