Az alábbiakban Tóth László mérnök alezredes (1911-1999) harctéri naplójából idézünk. Tóth László a doni frontszolgálat alatt hadnagyi rangban szolgált, majd hazaérkezése után előléptették századossá. A kommunista rendszer megfosztotta rangjától, majd 1993-ban rehabilitálták és nyugállományú alezredessé léptették elő. Három gyermekétől kilenc unokája született.

Telt az idő nap mint nap, amikor is a minszki részlegemtől három műszerészt és egyéb másokat Ilavszkojéba kellett küldenünk a vadász szol. műszaki megerősítésére. Naponként oda repültem ellenőrzésre, ahol mindig jól éreztem magam. Kaptam az embereimtél főtt kukoricát stb. Ez egy fő szám volt. Megismételt látogatásomkor már köteledett aug. 20-a. Tizenkilencedikén összejött a tisztikar és Horthy István névnapját ünnepeltük. Tudniillik ennél a századnál töltötte le a háborús szolgálatát.

Dér László műszaki tiszt is hivatalos volt az estén. Úgy 12-13 óra között jött el onnan és a következőket mondta: Horthy Pista előtt egy kupica pálinkaféle volt csak, amit egész idő alatt koccintásokra válaszolva nyaldosott. Ez azért fontos, mert olyan hírek keltek lábra, mintha berúgott volna. Ez hazugság volt, már csak azért is, mert reggel 5-6 óra között kijött a repgépéhez két kísérő pilótával, teljesen józanul.

Parancsot kaptam, hogy rajommal kíséretet adunk a közelfelderítő század gépeivel, akik felderítő feladatot kaptak. Előkészítettük a gépeiket kifogástalan műszaki állapotban. Horthy István kezet fogott velünk, és startoltak. Három-négy km-re az erdő másik oldalán, amíg a közelfelderítő gépek megfelelő magasságba értek, a mi vadászaink lecsapásokat végeztek egy meszes árokban, a Gebauer géppuskákat próbálták ki. Horthy Pista gépe a harmadik lecsapásból fölfelé lendülve kb. 600 m magasságban végzetesen lelassult, dugóhúzóba került és a földbe csapódott. Halálos volt.

Ezt a baleseti tényt az erdő sarkán telepített tábori telefon őrs erősítette meg. Ugyanis az egyik tábori telefonos katona lélekszakadva, sírógörcsökbe esve, mondhatnám lelki fájdalmaktól gyötörve szaladt felénk, és jelentette a Horthy Pista gépének lezuhanását. Az egész reptér feljajdult és mondogatták: szándékos zuhanás történt, vagy műszaki hiba állt elő, mert színjózan volt, ugyanis előző este István ünneplésekor szinte semmit nem ivott. Az egész tisztikar ezt bizonyította.

Aug. 20-án délben teherautón hozták be a gép roncsait s azt átvizsgáltuk. Az egyik karjának szénné égett csontjából egy kis darabot lekapartam a gép motorjának faláról és azt gyufás skatulyába tettem és zsebre vágtam emlékül. Sohasem hittem volna, hogy az Ilovszkójei műszaki kirándulásomnak ilyen gyászos vége legyen. Persze mende-mondák keringtek, hogy Horthy Pista előzőleg berugott az ünneplésén stb., stb. nem igaz, nem így történt. Szerettem volna ilyenkor a torkának ugrani annak aki ilyen felelőtlen híreket terjesztett, s tájékán sem volt a baleset helyének. Ilyen emberek is voltak, akik szenzáció középpontjába akarták magukat helyezni, hogy mit tudnak ők!

Horthy Pista nagyon népszerű ember volt, különösen kint a fronton, katonáink nagyon szerették őt. 1942 aug. 20-a után szinte letargiába estünk e szívfájdító baleset után. Szinte éreztük még jobban lelkünkben e fölösleges abszurd háborúnak gyászos végét is. Mit kerestünk mi magyarok ott, távol hazánktól? Talán a határainkat védtük? Ilyenkor végig futott agyunkban a történelem, mert mi igen sokszor idegen érdekekért harcoltunk. Amikor pedig saját szabadságharcunkba fulladtunk és buktunk bele – nem segített senki rajtunk.