Időnként a médiában – amolyan metafizikai rejtélyként, de erről majd később – különös indíttatású írások látnak napvilágot. Közülük az egyik például arról értekezik, hogy a felvidéki magyar nemzetrész soraiban olykor elhangzanak az úgynevezett „megélhetési magyarok" szájából olyan kijelentések, melyek ijesztgetnek, rongálva a szlovákiai magyarok kedélyállapotát. Az ezt hangoztatók – paradox módon – nem veszik észre, hogy állításaik hemzsegnek az ellentmondásoktól.

Felszólítják e „megélhetési magyarokat": politikusokat, pedagógusokat, újságírókat, közszereplőket, hogy azonnal hagyjanak fel a felvidéki magyarok folytonos osztályozásával, jó és rossz magyarokra osztásával. Embereink már egyetlen ilyen mondaton belül is ellentmondanak önmaguknak, hiszen eleve azt mondják, hogy nemzetrészünkben kétféle magyar létezik: „megélhetési" és „nem megélhetési"; ráadásul – sírjunk-e vagy nevessünk – az előbbiek a szlovákiai magyarok lélekszámfogyásának okozóivá kiáltatnak ki: az embereket félrevezető politikusokká, pedagógusokká, újságírókká, közszereplőkké. Tehát osztályoznak a másokat osztályozással vádoló osztályozók.

Még meghökkentőbbek azok a – jószerivel egy egész népcsoportot érintő – kijelentéseik, miszerint ez a népcsoport – a szlovákiai magyar nemzetrész – hajlamos megfeledkezni a tényről, hogy a saját sorsuk kizárólag rajtuk áll vagy bukik.

Ha ez az igaznak látszó „tény" igaz volna, meg az, hogy minden ember saját szerencséjének a kovácsa, akkor egyrészt nem történhetett volna meg – például – a Szudéta-vidékre való elhurcoltatás, hiszen – e logika szerint – az elhurcoltak „dönthettek volna" másként is; továbbá nem lennénk mindmáig kollektív bűnösök, mert a Benes-dekrétumok hatályon kívül helyezése – e logika szerint – szintén rajtunk áll vagy bukik; és sorolhatnánk az államnyelvtörvényt, az állampolgársági törvényt, Esterházy János rehabilitálását, a szlovák alkotmány preambulumát, mely bennünket nem tart államalkotó polgároknak – mert ezek eltörlése, módosítása vagy megvalósítása, ugye, „rajtunk áll vagy bukik"; másrészt, ha a saját sorsunk maradéktalanul rajtunk, egyszerű polgárokon áll vagy bukik, akkor mire van az általunk választott politikai érdekképviseletünk, és mire lenne – a szlovákiai magyar nemzetrésztől megtagadott – kulturális önrendelkezés; mi több, mire van – mire lenne – a szlovákiai magyarokba lelket öntő, őket bátorító, erősítő újságírás és kultúra; az írók, költők, művészek munkálkodása?

Mindez az emberek félrevezetése lenne? Avagy cáfolható-e, hogy egy nemzetet, nemzetrészt a kultúra – is – összetartja? És a politikai érdekképviselete is kellene, hogy össze-, illetve megtartsa! Kérdezem e „furcsán" megnyilvánulókat, cáfolható-e, hogy a kultúra ápolása – még a politikai kultúráé is – a szabadság, az egyenrangúság megtartója és gazdagítója?

Cáfolható-e, hogy akit a kultúra ápol és épít, az hű lesz önmagához, s aki hű önmagához, az hű az emberi máltósághoz, s ezáltal nemzetéhez is?

Más kérdés, hogy ki képviseli itt a „gondviselő" kultúrát, és ki kit vezet félre. Ki nevezi ki az írástudók műveit olvasatlanul támogató, illetve nem támogató bizottságokat, melyek egyetlen indokolhatatlan, megmagyarázhatatlan gesztussal utasítanak el nemes erőfeszítéssel, végső áldozattal készült alkotásokat és alkotókat? Talán csak nem ők a „jó magyarok"?

Arról már nem is szólva, hogy éppen a „támogatott" tollforgatók némelyikének miért kell firtatnia azt, hogy a szlovákiai magyar emberek tömegei milyen gondolatokkal térnek nyugovóra és kelnek fel reggel. Szerintem ezt bízzuk őrájuk, hiszen ők nem tömeg, mi több, ez esetben nem is szlovákiai magyarok, hanem nemes egyszerűséggel magyarok, szabad polgárok, a maguk emberi méltóságával, álmaival és reményeivel.

Mindenesetre nagy költőnk, Kosztolányi Dezső „esete" a következő: „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Fontosabb annál is, hogy magas vagyok-e vagy alacsony, erős-e vagy gyönge. Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatom meg igazán. Naponta sokszor gondolok erre. Épp annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok."

Kosztolányi, az ember és a költő – metafizikai rejtélyként – naponta sokszor gondolt arra, hogy magyar. Mert vére csöppjeibe, idegei dúcába ez volt „bekódolva". Nem tehetett róla. A költők, s általában az emberek már csak ilyenek.

S van itt még egy újabb metafizikai rejtély – ezek a pofonegyszerű, napnál világosabb tények miért nem nyilvánvalóak némelyek számára?

Kulcsár Ferenc