Lassan hagyománnyá válik városunkban az 1943 január 12-14-én történt doni katasztrófáról való megemlékezés. Idén január 16-án került sor erre a rendezvényre, amit a Jobbik kabai alapszervezete és a Kabai Nemzeti Egylet szervezett.


 
Megemlékezésünk kezdetén elénekeltük a Himnuszt, ezt követően köszöntöttük Baranyai Imre bácsit, aki 97 évesen az egyik legidősebb, megbecsült polgára városunknak. Azt viszont kevesen tudják róla, hogy a második magyar hadsereg veteránja, doni túlélő. Idős kora ellenére kilátogatott rendezvényünkre, de meghatódottsága miatt nem tudta elmondani beszédét, ezért Nagy Zoltánt kérte meg gondolatai tolmácsolására. Az egybegyűltek tapssal köszöntötték.

 
Ez követően ismét Nagy Zoltán következett, aki egy rövid történeti áttekintést adott az akkor történt eseményekről. Beszédét egy idézettel zárta, melyet szintén egy doni túlélő írt: „Legyen a béke a föld legnagyobb hatalma, tegyen boldoggá minden embert és országot és mély tisztességgel takarja be a koporsókat.”

A felszólalók sorában Rigán István a Jobbik Magyarországért Mozgalom, a megyei közgyűlés tagja következett.

 
Többek között arról beszélt, hogy háború után a gyászt nem lehetett kibeszélni, a hadsereg megsemmisülése tabutémának számított. Pedig az ember természetével ellentétes, alapvető jogainak megtagadása, ha egy nép nem gyászolhatja halottait. Hosszú évekig hivatalosan senki nem beszélt, nem írt róluk. A közvélemény azonban nem feledte őket: versekben, dalokban éltek tovább. A 68 évvel ezelőtti tragédiáról igenis beszélni kell, közzé kell tenni a még nem ismert írásos dokumentumokat. A még életben lévő és egyre kevesebb túlélők bevonásával hiteles képet kell alkotnunk arról, hogy mi történt a Don-kanyarban apáinkkal, nagyapáinkkal. A Don-kanyarban süppedő százezer jeltelen sír az értelmetlen áldozat örök mementója.

Ezt követően Mohácsi László nagytiszteletű Úr, református lelkész lépett a mikrofonhoz. A lelkész úr beszéde észrevehetően nagyon meghatotta a jelen lévő emlékezőket, ezért majdnem teljes terjedelmében közöljük.

“Tízezrek vesztek a csatamezőn, a halott katonák immár felköltöztek a csillagok közé.
Ott állnak most, dicső őseink közt Hunnia égi seregében.
És ha eljön a nap, amikor megmérettetik hit és erény, visszatérnek újra, Isten lángoló kardjaként” /Kárpátia zenekar/

 
Kegyelem néktek és békesség Istentől a Mi Atyánktól és a Mi Urunktól Jézus Krisztustól a Lélek közösségében.
Szent Igénk tanítása meg van írva: Mennyei Jelenések Könyve 7.13-ban
“Kik ezek a fehér ruhába öltözöttek és honnan jöttek? Uram, te tudod. Ezek azok, akik a nagy nyomorúságból jöttek, és megmosták ruhájukat, és megfehérítették a Bárány vérében”

Iszonyú dolgok mostan történülnek,
Népek népekkel egymás ellen gyűlnek,
Bűnösök és jók egyként keserülnek
S ember hitei kivált meggyöngülnek.

Szegény emberek ölnek és csak ölnek
S láz-álmaikban boldogan békülnek.
S reggelre kelvén megint megdühülnek,
Kárhoznak, halnak, vadakká törpülnek.

Halál – mezőkön bitófák épülnek,
Nagy tetejükre kövér varjak ülnek,
Unják a hullát, el – s vissza – röpülnek,
De az emberek meg nem csömörülnek.

/Ady Endre: Krónikás ének 1918-ból részlet/

Ezen a vasárnapon gyászistentiszteletre gyűltünk egybe. Magyar Apokalipszis, amire emlékezünk. Muhi, Mohács, Világos, Arad, Trianon, Voronyezs, Don, Corvin-köz a mi sorsunk, melyet rendre idegenek mértek reánk.1941 novembere és 1942 áprilisa között a német haderő 900.000 embert és hatalmas anyagi áldozatot szenvedett el. A 3.000 km keleti fronton a vezetés új háromirányú frontot nyitott. Sztálingrád, Moszkva és a Kaukázus irányába a Don-kanyaron keresztül. Itt vetették be a hiányos felszereltségű, tartalékosokból álló 207.500 fős 2. magyar hadsereget Jány Gusztáv vezetésével.

1943. január 12-16 között a szovjet sereg áttörte a 200 km arcvonalat és szinte megsemmisítette a teljes magyar sereget. A visszavonuló katonák a gyaloglástól, 35 fokos hidegtől, éhezéstől teljesen kimerülve haltak meg. Tavasszal, mikor elolvadt a méteres hó, méteres fagy kiolvadt, akkor hantolták el ukrán falusiak jeltelen tömegsírokba a német, orosz, magyar, román és olasz bakákat. Fehér nyírfakereszt jelöli még itt-ott nyugvóhelyüket. Az esztelen háború, gyűlölet és hatalomvágy oltárán áldozták be szerencsétlen véreinket, akiknek a semmiért kellett meghalni pokoli körülmények között. Ennél csak az fájóbb, hogy az eltelt 68 esztendő alatt elhallgatták, mára kevesen vannak, akiknek fáj és jelent még valamit a hősök áldozata.

A felszólalók sorát Kulcsár Gergely, a Jobbik megyei elnöke, országgyűlési képviselő zárta.

 
Ezzel a gondolattal zárta sorait:

Kedves Barátaim!

A mai romlott, értékvesztett „való világban” elgondolni sem lehet, hogy mit éltek át őseink akkor az orosz télben. Nem megfelelő fegyverzettel, hiányos, a -40 fokos hidegre nem elegendő ruházatban, hitehagyottan küzdöttek 2000 km-re az otthonuktól, úgy, hogy tisztába voltak vele, hogy legtöbbjükre a halál vár. Jól szemlélteti az áldatlan viszonyokat, hogy egy korabeli filmhíradóban arról számol be az egyik parancsnok, hogy az őröket – vasráccsal fedett – parázsló faszénnel teli kis gödörre kellett állítani, hogy ne fagyjon le a lábuk: A katonáknak nem volt téli csizmájuk. És mégis, ilyen körülmények között is, számtalan példája akadt a hősiességnek, a katonai példamutatásnak, az erőn felüli harci teljesítménynek.

Az emberben felmerül a kérdés: a mai fiatalok közül hányan lennének képesek elviselni azt, amit a doni hősök átéltek, amit katonáink megcselekedtek? Vajon mi fegyvert tudnák-e fogni és reményvesztetten is harcolni a Hazáért? Ezek persze költői kérdések, de sajnos tudnánk rájuk válaszolni…

 
A megemlékező beszédek után koszorúzás következett. Koszorút helyezett el a Jobbik kabai alapszervezete, a Kabai Nemzeti Egylet, a Biharnagybajomi Jobbik szervezet, és nagy meglepetésünkre egy a Donnál eltűnt honvéd hozzátartozója is.

Végezetül az egybegyűltek elénekelték a Szózatot illetve a Székely himnuszt.

Forrás és további fotók: kaba.jobbik.hu