Az Egyesült Nemzetek Szervezetét, mint a második világháború után felálló új világrend győzteseinek édesgyermekét eddig is igencsak nehezemre esett komolyan venni. A minap felröppent hírek után – melyek szerint két szlovák diplomata is esélyese lehet a szervezet főtitkári székének betöltésére – végképp elillant a világszervezet iránt még megmaradt utolsó bizodalmam.

Az ENSZ-szel szembeni bizalmatlanságom az Alapokmánya és a valóság közötti szédítő ellentmondásban gyökerezik. A szervezetet létrehozó dokumentum nem kevesebbet, mint a nemzetközi béke és biztonság megteremtését szabta az immáron közel 200 tagállamot számláló szervezet céljául.

Ehhez képest szépséges bolygónkon sok minden megtalálható, kivéve a nemzetközi békét és biztonságot. Hosszasan lehetne sorolni a szörnyűnél is szörnyűbb példákat, amint az ENSZ békefenntartói a sajátos nemzetközi jogi szabályozásnak "köszönhetően" az első sorokból, tétlenül néztek végig komplett népirtásokat.

Ha szabad egyáltalán ilyet mondani, ennek szimbóluma az éppen húsz évvel ezelőtt történt ruandai népirtás, melynek során alig több mint három hónap leforgása alatt közel egymillió embert mészároltak le. Az ENSZ-nek a "bonyolult nemzetközi helyzetben" arra futotta, hogy békefenntartói döntő részét hazarendelje…

De a "hatékonyság" témájánál maradva említhetjük az ENSZ-szel közel egyidős Izrael állam esetét, amely alighanem tartja a megszegett, érvényre nem juttatott ENSZ-határozatok számának rekordját, többnyire a palesztinok rovására. Ezek (is) a tények.

Persze az ENSZ azért jóval több a tagok vétójogának köszönhetően pillanatok alatt béna kacsává tehető Biztonsági Tanácsnál, a világot körbemosolygó, de gyakorlatilag sokat nem tehető főtitkárnál és az évente New Yorkban minimális hatásfokkal nagyokat beszélő Közgyűlésnél. Az ENSZ autonóm, illetve szakosított szervei (előbbire példa az UNICEF, utóbbira mondjuk az Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezet, a FAO) végzik munkájukat, aminek, dacára a sokszor szűk hatáskörnek és a még szűkebb látókörnek, megvannak a maga áldásai.

No de mi lesz ezzel az egésszel, ha a szervezet sorban kilencedik főtitkárát – vagyis az ENSZ adminisztrációjának legfőbb vezetőjét, reprezentánsát – Ján Kubisnak, vagy épp Miroslav Lajcsáknak fogják hívni?

A válasz egyszerű: gyakorlatilag semmi, elvileg pedig adunk egy újabb pofont annak a bizonyos végterméknek.

Az ENSZ-főtitkárok történetében nem a felmerült két szlovák név viselője lenne az első "húzós" ügy. Volt már itt egy főtitkár, szintén a szomszédból. aki körül csak úgy örvénylett a trutymó. Az osztrák Kurt Waldheim a múltja miatt került kutyaszorítóba, nehezen emésztették meg ugyanis, hogy állítólag az SS lovassági alakulatában szolgált. Az Egyesült Államokba például 1987 után nem tehette be a lábát – bár ekkor már nem volt az ENSZ elnöke sem, "csak" osztrák köztársasági elnök…

Kubisnak vagy Lajcsáknak azonban már csak az életkoruk miatt sem kell ilyesmitől tartaniuk, alkalmasságuk tehát e tekintetben kifogástalan. Mint ahogy diplomáciai karrierjük is kellően fényes ahhoz, hogy a csúcsra kerüljenek. A kérdés már csak az – ami persze nyilván a bolhás kutyát sem érdekli sehol a világon – hogy mit szólunk mi, helyi őslakók mindehhez? Mármint hogy mit gondoljunk a továbbiakban arról a világszervezetről, amelynek főtitkára egy olyan kormány politikáját képviseli, amely kőkeményen gyúr az állam területén élő őshonos kisebbség végleges és visszavonhatatlan felszámolására?

Nem arról van tehát szó, hogy van egy jelölt, aki amúgy alkalmas az adott posztra és semmi köze a hazája által elkövetett disznóságokhoz. Nem. Lajcsáknak munkaköri kötelessége – és ennek messzemenőkig eleget is tesz – hogy eladja a világnak a Fico-kormány által kifőzött finomságokat. Benne a kollektív bűnösséget hirdető Benes-dekrétumok megvédését (lám, ezek a rendeletek is az ENSZ-szel egy korcsoportba tartoznak, nagy túlélők mindketten), szlovák állampolgárság önkényes megvonását, szomszédos államfő kitiltását, nemzetisége miatt bántalmazott fiatal hölgy évekig tartó zaklatását, a kisebbségéi nyelvi jogok korlátozását, a helyi közösség legitim döntésének semmibe vételét (lásd Pered), kollektív jogok következetes tagadását. Stb, stb.

Ámde kár ezt tovább ragozni, bízzunk egy kitűnő burmai, laoszi vagy éppen elefántcsontparti jelöltben, aki méltónak találtatik arra a bizonyos bársonyszékre. Szlovákiának nem a főtitkári székben, hanem inkább egy másik ENSZ-főszerv, a Nemzetközi Bíróság előtt lehetne a helye. Nem tagként, hanem a "vádlottak padján"…

Szűcs Dániel