Adjon az Isten!

Először is engedjék-engedjétek meg, hogy mindenkinek megköszönjem azt, hogy eljött. Különösképpen azért szeretném megköszönni, mert ez a mai megemlékezés teljesen más, mint a többi. Ez nemcsak nekünk, hanem rólunk szól. Épp egy évvel ezelőtt, 17 óra 6 perckor kezdtek el vegzálni minket. Itt, ezen a helyen. Sok ismerős arcot látok, akik akkor is itt voltak. És sok új arcot is látok. Olyanokét, akik most itt vannak. És ha ma történne, akkor is itt maradnának.

Egy éve történt. Egy éve esett meg, hogy megint durván beletapostak a szabad véleményt nyilvánítók jogaiba. Pedig nem lobogtattunk szivárványszínű kendőket. Vagy talán épp ez hiányzott. Mert a szabad vélemények között különbség van. Épp egy éve történt, hogy a bajtársak egymásba fonódó kezét tonfával csépelték a pribékek. Épp egy éve történt, hogy a barátságra erőszak volt a válasz. Épp egy éve történt, hogy a könnygáz is kevés volt ahhoz, hogy a hitünket megtörje. Csontok roppantak, ám a hit, az összetartás erősödött. Tisztán emlékszem arra a napra.

Emlékszem, ahogyan kirángatták a fűben ülő bajtársaimat a többiek közül. Emlékszem a bajtársaim arcára. Emlékszem arra, hogy mennyire fájt, ugyanakkor mennyire büszke voltam rá, hogy a bajtársaimnak nevezhetem őket. Emlékszem arra a pokoli hangzavarra, amely mégis valahogy egységet alkotott. Egy kerek egészet. A szavak összeforrtak, a hangok valahogy eggyé lettek, és az ordibálás valahogyan hitvallássá vált. Mert az a lüktetés szavakká alakult, a szavak mondatokká lettek,és így hangzottak: „hazámhoz, nemzetemhez, a magyar néphez mindörökké hű leszek…zászlóinkat, társaimat el nem hagyom”.

És mindenkinek a szemében ezer tűz táncolt, őseink őrtüzei, a szent tűz, amely ezt a kicsiny magyar népet testvérré formálja. Táborszerű volt. Az első és igazi magyar nemzeti tábor. Ott és akkor mindannyian a részévé lettünk. Kitörölhetetlenül és örökké. Akkor megéreztük azt, mit jelent az összefogás ereje. És akkor már nem fáj a tonfa ütése, nem sajnáltunk kicsöppenő vérünk sem, hisz azt magyar föld itta fel. Nem fájt az sem, ha ruha reccsent, semmi nem számított. Nyeltük a könnygázt, fojtott, de nem adtuk fel. A győzelem a mienk volt.

Arra nem emlékszem, hányan téptek ki a sorból. De a bajtársaim kemény fogására igen. És arra is, hogy akkor, szinte extázisban kiabáltam azt a szót, amely akkor és ott önkéntelenül tört fel belőlem: SZABADSÁG. A hatalom pribékjei téptek, martak, én mégis szabadnak éreztem magam. Mert az igazság szabaddá tesz. És tudtam, hogy az igazság a mi szívünkben, lelkünkben van. Mindannyian ezt éreztük.

Láttam ugyanakkor a szolgalelkűek arcát is. Amint vadul, mohón kaptak a bajtársaim keze-lába után. Láttam az elkeseredett dühöt, amikor néha a fűben ülők bizonyultak erősebbnek. Láttam a mohó, lelketlen droidot, aki talán élete első „bevetésén” volt, mert reszketett a keze, amelyben a gázsprayt tartotta, és dadogva kérdezte társát: fújhatok már? És láttam a durvaságot a szemekben, amikor lendült a tonfa. Káinná lettek. De a Káinok hontalanok és bujdosók e földön.

Az elmúlt egy évben sok minden történt. Az üldözők üldözők maradtak. Jog, törvény, igazság ellenére a Magyar Gárdát feloszlatták. Egyvalami azonban megmaradt: az összetartozás. A mi összetartozásunk. Mert gyurcsányok rombolhatták az országot, de a magyar nemzeti tábor egész maradt. És vannak ugyan tékozló fiúk, de a nemzet az nemzet. És az nem függ sem jól felépített egyeduralmaktól, sem pedig vörös rongyokba burkolt, internacionálét éneklő ripacsoktól. És lehet a nemzetben gondolkodót dezertőrnek titulálni, egy újkeletű demokratikus diktatúrában ez is megengedett. Mert ugye, amint az egyszeri ember mondta: ha beledöglesz is boldog embert csinálok belőled.

Ma valahol itt tartunk. Mert a kutya ugyan változik, de a lánc marad. Hangzatos ígéretek, majd sunyi rendelkezések. Én azonban bízom a bajtársaimban. Erről szól a mai nap, a Bajtársiasság Napja. Mert ott ült köztünk Torockai László, Zagyva György Gyula és Vona Gábor. Vona Gábor hosszú idő óta az első politikus, aki egyben bajtárs is. Aki velünk együtt nyelte a könnygázt, és akit ugyanúgy cibáltak arctalan kezek, mint bármelyikünket. Kérdezem én, ki az a politikus, aki ezt meg merné tenni? Ki az a politikus, aki ily módon merne szót emelni a diktatúra ellen? Itt van a nagy titok, tisztelt jólfésült urak! Itt van a 850 000 ember titka: Vona Gábor tud még civil ember lenni, és nekünk inkább bajtárs, mint politikus. Közülünk való. Érti, miről beszélünk, és érzi, milyen hatalmas fegyver az igazság. Bajtársak vagyunk.

Szeretném megköszönni minden bajtársamnak, aki épp egy éve itt volt velünk. Köszönöm a hősies kiállását mind a 216 bajtársnak, akikkel együtt lehettem a Gyorskocsi utcai fogdában. Köszönjük a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalomnak, hogy hitet tettek mellettünk. Köszönöm annak a többszáz hazafinak, akikkel egy éve testvérekké válhattunk. A július negyediki nap beleíródott a történelmünkbe. És minden évben összegyűlünk majd, hogy emlékezzünk rá. Mert ez a mi napunk. A Bajtársiasság Napja.

Hát adjon az Isten!
Szebb jövőt!

barikad.hu