Mára a nagyobb kutatóintézetek is elismerik, hogy a magyar nemzetgazdaság növekedési kilátásait mélyen aláássa az a jelenség, hogy a lakosság egy meghatározó része a hazai fogyasztás, a kis és közepes méretű magyar vállalkozásoknál történő vásárlás helyett jellemzően külföldi hátterű pénzintézetek számára törleszt.

Az is köztudottá vált, hogy ezen hitelszerződések megkötése legalábbis labilis jogi környezetben, minősített visszaélések mellett és sok esetben hitelközvetítői végzettséggel nem rendelkező ügynökök „segítségével” történt.

A társadalom széles köreinek elementáris erejű követelése e helyzet rendbetétele, hiszen a probléma makrogazdasági szinten azokat is sújtja, akik nem rendelkeznek hasonló hitellel.

Azt is le kell szögeznünk, hogy a hitelkárosultak döntő többsége nem luxuscikkekre vagy külföldi nyaralásra vett fel kölcsönt, hanem otthonteremtésre, felújításra vagy élete fenntartására – ehhez segítséget állami programok által nemigen kapott. A folyamat és a visszaélések elharapózása mentén pedig sem az MNB, sem a pénzügyi felügyelet és a versenyhivatal, sem pedig az akkori ellenzék nem emelte fel hangját kellő eréllyel, így osztoznak a felelősségben.

Gyurcsány Ferenc és kormánya „ráengedte” a pénzügyi szinten gyarmatosító osztrák, olasz és német bankokat a gyanútlan magyar polgárokra. Amikor pedig a legnagyobb hazai bankok felismerték, hogy a kormányzati politika megnyitotta az utat a legújabb kori veszélyes banki műveletek előtt, többségük egyszerűen belépett ebbe az üzletágba. Ezek a cégek együttesen csalták az érintettek többségét a devizahitelek csapdájába.

Ekkoriban még a Világbank is veszélyesnek ítélte a helyzetet, ennek ellenére a szocialisták sem tettek semmit, hogy megállítsák a hasonló „hibás termékeken” alapuló szerződések számának növekedését.

Felelős továbbá a Magyar Nemzeti Bank és a Pénzügyminisztérium 2004 és 2008 közötti vezetése, mert tagjai kezdettől fogva tisztában voltak a frankhitelek kockázatával (ha másért nem, hát azért, mert a svájci jegybank elnöke 2004 nyarán levelet írt erről magyar kollégájának, Járai Zsigmondnak), de semmit nem tettek az ügyben.

A Nemzeti Bank külön felelőssége, hogy a jegybanki kamatot közel egy évtizedig indokolatlanul magas szinten tartotta, jóval az infláció szintje felett, ezáltal irreálisan drágává tette a forinthiteleket.

Felelős továbbá az összes érintett kormány, amiért ezt az egész nemzetgazdaságot érintő problémát egyáltalán nem vagy teljesen tévesen kezelték.

Ennek eredményeképp alakult ki a katasztrofális állapot: a háztartások hitelállománya 2004 és 2008 között a háromszorosára duzzadt, 2008 végén pedig már 30 százalékkal nagyobb volt a kihelyezett hitelek nagysága, mint a bankokban elhelyezett pénzbetéteké.

A Fidesz mára talán felismerte ősbűnét a hitelkrízis kialakulásában: 2001-ben lehetővé tette a szerződések egyoldalú módosítását. Ennek és a Jobbik figyelemfelkeltő aláírásgyűjtő kampányának köszönhetően a kormány a devizahitelesek megmentését ígérte. Azonban a ciklus közepén mért 23-ról a negyedik esztendő elejére 35 százalékra nőtt azon lakossági jelzáloghitelek aránya, amelyek esetében késve fizetik a törlesztőrészletet. A Nemzeti Eszközkezelő nem volt képes széles tömegeken segíteni, ráadásul az állami szervezet segítségéhez továbbra is kell a fő károkozó, a hitelt nyújtó bank engedélye.

A rászorulók becsapásának tekinthető az ócsai lakótelep is, amely bár új otthont nyújt pár család számára, életük rendezésének lehetőségét nem minden tekintetben biztosítja, így bajaik újratermelődése várható. Megbuktak azok a kormányzati elképzelések is, amelyek azzal kecsegtettek, hogy otthonvédelmi célból érdemi segítséget nyújtanak a devizahitel-adósoknak, mindenekelőtt azoknak, akiknek fizetési nehézségeik, illetve lejárt tartozásuk van, hiszen az árfolyamrögzítéshez kötött előtörlesztés csak a tehetősebbeken, szerencsésebbeken segített, és sokan forinthitelekbe kényszerültek, hogy szabaduljanak a svájcifrank- vagy más devizaalapútól. Az árfolyamgát pedig csak lélegzetvételt jelent, és amellett, hogy eltolja a fizetési kötelezettséget, több esetben olyan megegyezést csikar ki a káro- sultból, amely a későbbiekben nehezebben megtámadhatóvá teszi az eredeti, visszaélésekkel teli szerződést.
 

10 lépéssel megoldjuk!

 
1. Forintosítás. A Jobbik a devizahitelek felvételkori árfolyamon történő forintosításában látja a megoldást. Csak így hárítható vissza a kereskedelmi bankokra kártételük összes következménye, és csak így mentesíthetők a hitelkárosultak az indokolatlanul rájuk hárított költségektől. Különös tekintettel indokolt ez azért, mert egyes időszakokban az árfolyam másfélszeres változásához képest kétszeres drágulás volt tapasztalható a törlesztőrészletekben, más kontraktusok esetében pedig a fizetendő összeg egyharmadrészt nem árfolyamfüggő tételből állt, szintje mégis hasonlóképpen emelkedett, mint bármely más díjé. Emellett csak a fenti módszerrel rendezhető az is, hogy számos bank a kezelési költségeit is devizában számolta el, és az árfolyam-különbözeten felül még a banképület bérleti díjának emelkedését is ügyfeleire terhelte.

2. Kártérítés. Ezen felül kártérítés illeti meg a károsultakat annak arányában, amennyivel többet kényszerültek törleszteni az indokoltnál. Továbbá szabad bankválasztást érünk el a devizahitelesek számára. Ennek szellemében az ügyfelek maguk dönthessenek arról, melyik pénzintézet ajánlatát fogadják el hitelük részleges vagy teljes forintosítása során.

3. Moratórium. Elérjük a kilakoltatási moratórium meghosszabbítását, a bajba jutott devizahitelesek kilakoltatásának felfüggesztését a problémakör megoldásig, amellett, hogy az önkényes lakásfoglalóknak nem nyújtunk védelmet. A törvényes, tisztességes és jóhiszemű lakhatást alapvető emberi jognak tekintjük.

4. Magáncsőd. A magáncsőd intézménye azok számára jelenthet megoldást, akik még nem váltak teljesen fizetésképtelenné. Adott esetben a bíróságtól vagy az önkormányzatoktól kérhetnék, hogy egy határozatban mondják ki fizetésképtelenségüket. Ez után egy jogvégzett családsegítőt rendelnének ki a bajbajutottak mellé, aki az ingyenes jogsegélyszolgálatokhoz hasonlóan támogatná a nehéz helyzetbe került családok talpra állását. Ennek szellemében közvetíthet az adósok nevében a bankok irányába, és összekötheti őket a munkaerőpiaccal, átképzési programokkal, ám semmiképp sem ő osztaná be a családi kiadásokat.

5. Résztörlesztés. A végtörlesztés mellett a résztörlesztési lehetőséget szorgalmazzuk a bajba jutott devizahitelesek megsegítésére. Így akik a jelenlegi végtörlesztéssel nem tudnak élni, mégis lehetőséget kapnak kamatterheik, törlesztőrészleteik csökkentésére.

6. Kiterjesztés. A magyar kis- és középvállalkozásokra is kiterjesztenénk megoldási javaslatainkat, valamint a családjukat vagy vállalkozásukat járművükkel segítő autóhitelesekre, szabad felhasználású hitelesekre (akik a felvett összeget lakásfelújításra, illetve vásárlásra fordították) és a közműcégek visszaéléseinek áldozataira is.

7. Belakoltatás. Többek számára megoldást jelenthetne az országban található elhagyatott házak és telkek egy forintért történő értékesítése a devizahitelesek számára. A helyi önkormányzatok bevonásával így átfogó gazdaságélénkítési programokon keresztül és családsegítő szolgálatok segítségével életet lehetne lehelni az elhagyott országrészekbe. Ugyanakkor a pályázati és fejlesztési pénzek csoportosítása során ezek a régiók kiemelt figyelmet élveznének.

8. Bankbüntetés. Jogos igény, hogy azon bankok működési engedélyét, amelyek folytatólagosan visszaélnek a fogyasztói bizalommal, fel lehessen függeszteni. A bankoknak tehát a fentiek szellemében indokolatlan extraprofitjuk kárára kell vállalniuk a rendezést.

9. Védelem. A jövőre vonatkozóan elengedhetetlennek tartjuk, hogy megállítsuk a végrehajtók túlkapásait, ennek szellemében a végrehajtói jutalékok kettő százalékban maximálnánk, és állami ellenőrzés alá vonnánk a teljes végrehajtói szakágat.

10. Arányosítás. Törvény által garantálnánk, hogy a tartozások ésszerű felső határát senki se léphesse túl, magyarán lehetetlenné tennénk, hogy egy 10 milliós lakásra 26 milliós tartozás halmozódhasson fel, majd ennyit is kelljen visszafizetni. Ennek értelmében az össztartozás mértéke nem lehet lényegesen nagyobb, mint a jelzálogul felajánlott tárgy értéke.