A trianoni határokkal a család – a családom – két országban találta magát. Aztán háromban, mert három apai nagynéném és a nagybátyám kivándorolt az Egyesült Államokba. (Ketten néhány év múlva visszatértek az újhazába, Csehszlovákiába.) A két országból Kárpátalja elcsatolása után, ahol anyai nagynéném és rokonsága élt, három, Észtország függetlenedésével (további rokonok!) négy ország lett.

Leányom ifjú asszonyként évekig egy Tisza−parti vajdasági községben élt, onnan menekültek a nővéremhez Sárospatakra, majd Győrbe. Országaink száma hatra szaporodott. Testvérek, nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek: csupa vérségi kapcsolat. Jó volna olykor összebújni, emlékezni, kibányászni mindent, ami rejtve vagyon, s összerakni az optimális egy egészet, de erre ebben a szétszórt állapotunkban semmi esélyünk sincs.

Mehettem volna én is, először 1950-ben, tizennégy évesen, amikor három kalandos pataki évem után választanom kellett: maradjak-e anyai nagybátyám örökbe fogadott fiaként Szeles László név alatt anyaországomban, vagy folytassam a tanulást az akkor nyiladozó felvidéki magyar iskolák valamelyikében? A pataki esély vonzott, de falumról, özvegy édesapámról, családnevemről, a vizekkel és erdőkkel szegélyezett deregnyői határról, a nyáresti béka zenebonákról, a torony csókáinak nappali kirajzásairól, meghitt esti csevegéseiről, baglyaink borzongató esti nyávogásairól, a hársak lombjai közt fészkelő sárgarigók harsány trilláiról, pajtásaimról és jólelkű, dolgos szüleikről nem tudtam volna lemondani. Csehszlovákia hatalmi rendszere, „pártja és kormánya" családommal sem bánt édes gyermekeiként, hontalan, mostoha kölykei voltunk, de falum, lankás határa és környéke az enyém volt, abból kitéphettek volna, meg is próbálták, de elvenniük lehetetlen volt, emlékeimben örökké az enyém maradt.

Nagyon sokan nem gondolták át, micsoda egy vidék az: Zemplén, Ung, Szatmár, Abaúj vármegye, a történelmi ország – tessék a térképre nézni – egyik központi térsége volt, míg ma három ország elsorvasztott, lerongyolt peremvidéke. Károli Gáspár, Kazinczy, Kölcsey, Kossuth, a Szemerék, Fáy, Ungvárnémeti Tóth, Rákóczi, Lórántffy, a Lónyay család: a Biblia, a magyar köznyelv, a nyelvújítás, a versprozódia bölcsője.

Falumat elvágták történelmi központjaitól: Ungvártól, Sátoraljaújhelytől, Sárospataktól. Deregnyőről látom a tokaji hegyet, a Kopaszt, látom az Eperjes–tokaji−hegyláncot, mai nevén Zempléni−hegységet és a Vihorlátot, ezek ölelésében, a belőlük alácsorgó − alázúduló vi zekkel táplálva él ez a táj, helyenként őstáj, mint a közeli Hortobágy a maga szűzi mivoltában. Ha ritkán arra vetődöm, majd eláll a szívem a gyönyörűségtől és a fájdalomtól. Fájdalom? Pár évtized alatt azok a családok, amelyek lakták és művelték a tájat, kihaltak, szétszóródtak, felszívódtak. Lakhelyük még pár évtizedig a temető, aztán már valószínűleg az sem.

Mehettem volna 1956 végén emigrációba, de nem mentem. Karácsonykor Molnár Mihály bácsit is lebeszéltem az emigrálásról. Mehettem volna 1968-ban Angliába vagy Amerikába, de közben nagyon mélyen begyökereztem a felvidéki magyar talajba, s árulásnak vettem volna, ha elmegyek. (1956-ban még édesapám özvegy magánya tartott vissza.) Teremtőm a felvidéki magyarság szolgálatára rendelt, s ha elmegyek őt is elárultam volna. Közben az életem úgy alakult, hogy végiglaktam a felvidéki magyar földsávot, s többé-kevésbé mindenütt otthon vagyok benne. Sorsszerűen legfőképp a Csallóközben, de érzelmileg, az anyaszeretet könnyes-mosolyos hőfokán a zempléni-ungi, Laborc- és Dusa-parti vízmegesi tájban és szülőfalumban, Deregnyőn.

(A fenti írás a Lorántffy Zsuzsanna a Bodrogköz Fejlesztéséért Társulás gondozásában nemrégiben napvilágot látott Hazám, Felvidék című könyvben jelent meg.)