Sok minden voltam már életemben, többek között házaló ügynök és postás kézbesítő is, így hát nagyjából tisztában voltam vele, mi vár rám, amikor elindultam, hogy felkeressem a rám bízott debreceni körzet választópolgárait, a kopogtatócédulájukat begyűjtendő. A velem tartó barátomnak, Börninek viszont új volt ez a terep, és a tapasztalatlanok kíváncsiságával vetette bele magát a mozgalmi munkába. Így aztán, amikor az első panelház tizedik emeletén megnyomtuk az első csengőt, és válaszképpen egy jól érzékelhetően dühös kutya csaholását hallottuk, Börni lemondóan megjegyezte:
– Na, ez is jól kezdődik…

Az eb reakciója valóban félelmetesnek hatott. Úgy tippeltük, a derék jószág nagyjából három napja nem kaphatott enni, és momentán nincs más vágya, mint Jobbikos aktivistákat fogyasztani, szőröstül-bőröstül és szórólapostól. Az a tény azonban, hogy módomban áll e sorokat monitorra vetni, azt jelzi, hogy az ijesztő antré ellenére végül is megúsztuk a kampánynyitást, és végighaladhattunk mind a tíz emeleten, valamennyi ujjunk, végtagunk és egyéb szervünk birtokában.

Az ötödiken mindjárt érdekes kalandba bonyolódtunk. Egy idős hölgy nyitotta ki a folyosóajtót, elmeséltük neki, mi járatban vagyunk, mire felderült az arca:
– Jobbikosok? Már hozom is a cédulát!
Azzal beviharzott a lakásába, és kisvártatva megjelent az ajánlószelvénnyel. Kitöltöttem a rubrikákat, majd megmutattam a néninek, hol kell aláírnia. Mielőtt ellátta kézjegyével a cédulát, érdeklődni kezdett a jelöltjeinkről. Válaszképpen Börni felmutatta neki a szórólapunkat, ismertetve a rajta szereplők nevét, miszerint: Morvai Krisztina, Vona Gábor, Balczó Zoltán. A néni kissé hátrahőkölt:
– Morvai Krisztina?… De hát én azt utálom! – Majd ugyanazzal a mozdulattal az elébe tartott mappa fölé hajolt, és aláírta a szelvényt.
– Kezétcsókolom! – kezdtem meg a tervszerű visszavonulást a negyedik emelet irányába, és Börni villámgyorsan követett. Közben az idős hölgy utánunk kiabálta, hogy feltétlenül adjuk át Krisztinának az üzenetet, miszerint ő, azaz A. Imréné utálja!
– Át fogjuk adni! – hazudtuk immár a negyedik emeletről, bár ha most belegondolok, ez a rövidke írás akár a közlemény átadásának is minősíthető.

A lépcsőházban egyébként hét darab ajánlószelvényt sikerült gyűjtenünk, ami annak függvényében, hogy a lakók fele sem nyitott ajtót, értékelésem szerint igen jó eredménynek tekinthető, mert hiszen 86 lakást jártunk végig, s ebből negyven helyen mutatkozhattunk be, a negyvennek a hét pedig 17,5 százaléka, amivel a magam részéről gondolkodás nélkül kiegyeznék az EP-választásokra vonatkozóan. Ezzel az okfejtéssel próbáltam vigasztalni az átmenetileg csüggedni látszó Börnit is, majd így folytattam:
– Ami eddig történt, az a legszebb reményekre jogosít bennünket.
– Mire célzol?
– Nézd, azoktól is megkaptuk az ajánlószelvényt, akik szeretik Morvai Krisztinát, és azoktól is, akik utálják. Kell ennél jobb konstrukció?
Barátom és harcostársam elgondolkodott a szavaimon, majd kisvártatva megjegyezte:
– Igazad van. Már csak a közömbösekre kell kidolgoznunk valami nyerő stratégiát.

Az az úr, akit a következő lépcsőházban találtunk, semmiképp sem nevezhető közömbösnek. Már a kitűzőnk láttán is gyanakvóvá vált a viselkedése, amikor pedig egyértelműsítettük, melyik párt nevében is beszélünk, hirtelen fölényes és gyűlölettel teli arckifejezést öltött.
– Maguk azok a nyilasok, mi? – érdeklődött smirgliszerű hangon.
– Nem – néztem jelentőségteljesen a szemébe. – A barátom Kos, én pedig Szűz vagyok.