Régen sikerült annyira kiakasztani engem kulturális-szimbolikus lépéssel, mint a régi Kossuth-szobor visszaállításával az Országház elé. Általában szánalommal vegyes kárörömmel figyeltem eddig a ballib értelmiség rinyálását a tér átalakítása ellen, amikor pedig az 1918-as magyar katasztrojka mitikus vezére, Károlyi Mihály helyébe a mártír Tisza István szobra került, boldogan pattintottam egy sört.  Azt sem érzem tragédiának, hogy József Attila szobra tíz méterrel közelebb került a Dunához, amely nagyszerű versét ihlette. De ez a szobor, ez maga a rettenet.

kossuth_szobor

Értem, és alapvetően helyeslem is az alapkoncepciót: tüntessük el a nemzet főteréről azt a rengeteg hordalékot amit a kommunista diktatúra évtizedei otthagytak. Állítsuk vissza azt, ami 1945 előtt volt, mert akkoriban a dolgok alapvetően, túlnyomórészt jobbak, vagy legalább ízlésesebbek voltak, mint azután. Ám a kulcsszavak a régi-új Kossuth-szobor esetében sajnos nem a “jobb és ízlésesebb”, hanem az “alapvetően”, és a “túlnyomórészt”. Horvay János alkotása ugyanis abba szegmensbe tartozik, ami ez alól kivételt jelent. Magyarul: a Horthy-korszakban is készültek szar dolgok. Ez a szobor pedig az.

Az Isten szép szerelmére: megnézte ezt a szobrot valaki régi fotókon, mielőtt úgy döntöttek, hogy Magyarországnak 2015-ben erre a nyolc befordult, depressziós fickóra van szüksége?! Ez a csapat már a kiállásával simán megnyerhetné bármelyik finn dark rock fesztivált, mondjuk Lajos and the suiciders néven.

Jó, ne legyünk igazságtalanok. Amikor 1927-ben átadták, az uralkodó közhangulatot fejezte ki: pesszimizmust, levertséget, elkeseredést, gyászt. Hét évvel voltunk még csak Trianon után, az országot elöntötték a fájdalmas magyar anyát, és a könnyes-dacos “Nem-nem sohát” kőbe véső alkotások. Jól is volt ez így akkor, és jól van most is, hogy egyre több köztérre kerülnek vissza a gyalázatos békediktátumra emlékező szobrok.

Csakhogy ez nem egy Trianon-emlékmű. Hanem Kossuthé. Akit én ugyan egy zseniális szervezőképességű, de államférfiként a közepesnél is gyengébb kalandornak tartok, de a magyar kollektív emlékezetben mégis csak az elmúlt 200 év legnagyobb hérosza. Ezen történészek körében még pár kemény full-kontakt meccset le kellene játszanunk –  de egyetlen nemzet sem engedheti meg magának a luxust, hogy lemondjon a hőseiről. Kossuth tehát nemzeti hős, akkor is, ha objektívan szemlélve talán nem is érdemli meg. Akkor viszont a fő kérdés az: mire használjuk a 21-ik században ezt a figurát?

Azt mutassuk be, ahogyan kormányával (ami nem is az ő kormánya volt, hanem Batthyány Lajos grófé, de ez már tényleg csak azért érdekes, mert még az alapvető tényeket sem volt képes tiszteletben tartani az alkotó) együtt lehajtott fejjel konstatálják, hogy “ezt csúnyán elbuktuk, srácok”? Vagy azt, amit az 1952-es szobor sugall: “erősek vagyunk, egységesek vagyunk, van jövőnk!” Ha van Kossuth történelmi pantheonban elfoglalt helyének értelme, akkor az nagyjából ez. És ez akkor is igaz, ha Kisfaludi Strobl Zsigmond alkotását tényleg a bolsevik diktatúra legeslesgmélyebb pontján, 1952-ben állították fel. De attól még lehet jó – vagy legalábbis jobb, mint az a rettenetes búsmagyar giccs, ami most visszakerült a helyére.

A kommunisták ’45 után úgy tették tönkre az Országház előtti teret, hogy mindent el akartak törölni, ami az előző rendszerre emlékeztette őket, s legfeljebb azt hagyták meg, ami a “Rákóczitól Rákosiig” hazug történelemképét szerintük igazolta (pl. a vezérlő fejedelem tényleg gyönyörű szobrát). De a bolsevik pusztítást nem lehet helyreállítani reciprok bolsevik szemlélettel. Olyan nincs, hogy húzunk egy vonalat, és minden, de tényleg a világon minden szar, ami ez után történt, és minden jobb, ami ez előtt.

Ha már odáig nem merészkedett übergigakonzervatív  kormányunk, hogy mondjuk Batthyány, esetleg báró Perényi Zsigmond felsőházi elnök szobrát állíttassa a térre (akik Kossuthal ellentétben mindketten vállalták a felelősséget még azért is, amit nem követtek el, és mártírhalált haltak), akkor legalább hagyták volna meg nekünk az optimista és harcias Kossuthot.

Ha tényleg szabadon dönthetnék, nekem se a befordult dark rocker, se a lelkesen integető happy hardcore-os Kossuth nem kellene. De, ha már választani kell (márpedig jelen állás szerint választani kell), akkor bizony az utóbbi a jobb. A komcsi szobor előtt mégis csak fejet lehet hajtani a szabadságharcban életüket adó egyszerű, névtelen kiskatonák előtt (nekem ők az igazi hőseim), a régi-új viszont legfeljebb arra jó, hogy a Kurt Cubain halálának napján megkoszorúzzuk a depresszió áldozataira emlékezve. Arra meg elég lenne egy szomorú Áder János-szobor is…

Balogh Gábor – Jobbegyenes blog