Az Odüsszeia Hajnala hadművelettel a francia diplomácia több évnyi kihagyás után újra porondra lépett március 19-én. Az ENSZ BT által jóváhagyott és mintegy húsz ország koalícióját maga mögött tudó hadművelet célja Moammer Kadhafi líbiai diktátor hatalmának megdöntése és a líbiai repüléstilalmi zóna betartásának kikényszerítése volt, ugyanakkor kár lenne figyelmen kívül hagyni, hogy a franciák hirtelen támadt kemény fellépése akár Nicolas Sarkozy-t is megmentheti a jövőre esedékes elnöki választásokon való csúnya bukástól.

Az elmúlt néhány hónapban Sarkozy népszerűsége a mélypontra süllyedt. Nemcsak a 9,6%-on stagnáló munkanélküliséggel és a gazdasági növekedés hiányával, de a tunéziai eseményekre adott tétova, elnéző magatartásával és zavaros diplomáciai kapcsolataival vívta ki az állampolgárok kiritkáit. Még saját miniszterelnökét, François Fillont is meglepte a líbiai ideiglenes kormány elismerésével, miközben sem a NATO-ban, sem a G8-ban nem tudott konkrét lépéseket kicsikarni a világ vezető hatalmaiból egy esetleges líbiai beavatkozás kérdésében.

A helyzeten csak rontott Szaif al-Iszlam Kadhafi nyilatkozata, amelyben Sarkozy 2007-es kampányának líbiai finanszírozását pedzegeti. Legalább ilyen károsan hatott továbbá népszerűségére a laicitás és a bevándorlók-kártya kijátszása az FN (Front National) részéről, ezúttal Líbia kapcsán, amelyeknek eredményeképp a vasárnapi kantoni választások első fordulóján a francia szélsőjobb és a PS (Partie Socialiste) megerősödésének, valamint az UMP gyenge szereplésének lehettünk tanúi. És akkor még nem ejtettünk szót a 2012-es elnökválasztási előrejelzésekről, amelyekben – kevés kivételtől eltekintve – rendre a baloldali Dominique Strauss-Kahn növekvő esélyeit, illetőleg a jobboldal megosztottságát vizsgálták az elemzők.

Sarkozynek jól áll a krízis

Sarkozy már egyszer bizonyított krízismenedzsmentből, a francia EU-elnökség alatt 2008-ban nemcsak a pénzügyi válságra, hanem az orosz-grúz konfliktusra is megfelelő válaszokat adott, nagyot lendítve ezzel akkoriban épp mélyrepülésben lévő népszerűségén. Így ha a Guardian cinizmusára hagyatkozunk, akkor mondhatjuk, hogy Sarkozy-nak olyan kapóra jött az újabb külpolitikai stresszhelyzet, mint Thatcher-nek a Falkland-szigeteki háború. De legalább ilyen kapóra jött számára Alain Juppé külügyminiszter friss kinevezése is, aki egykori miniszterelnökként és külügyminiszterként tapasztalt játékosként mondta le berlini útját a múlt héten, hogy helyette március 17-én az ENSZ BT-ben mondjon beszédet, amelynek sikerét mutatja az arab országok támogatása a szombati hadműveletben.

Sarkozy továbbá sikeresen töltötte meg az amerikaiak bizonytalankodása és a németek ellenállása teremtette politikai űrt, amelyben a franciák elfoglalhatták a vezetőülést, a britekkel az oldalukon. Hogy a március 19-én a párizsi csúcs után két órával induló hadművelethez végül Barack Obama és az ENSZ is asszisztált, az diplomáciai sikertörténet.

Nemcsak a francia diplomácia, de Sarkozy is profitálhat a konfliktusból

Az Odüsszeia Hajnala hadművelet így nem csak nemzetközi színtéren teremtett széleskörű koalíciót a nyugat és az arab világ között, de Sarkozy mögött is felsorakoztatta a francia politikai élet széles palettáját, a továbbra is kritikus FN-től eltekintve. A PS üdvözölte Nicolas Sarkozy elkötelezettségét a líbiai nép mellett, míg Dominique de Villepin, Sarkozy gaullista riválisa a hadművelet kapcsán azt nyilatkozta, hogy „Franciaország felnőtt eszméihez”.

De mint azt az Economist írja, Sarkozy-nek bizonyára nehéz volt meghoznia döntését a beavatkozás mellett, de ennél még nagyobb falat lesz a hadművelet befejezése. Bár Sarkozy március 24-én az Európai Unió Tanácsában mondott beszédében kifejtette, hogy a katonai művelet az 1973-as határozat végrehajtásával véget ér, de pontos dátummal nem tudott szolgálni, mint ahogy még az sem egyértelmű, kinél lesz a politikai és katonai irányítás. A részleteket a francia-brit páros által vezetett keddi nemzetközi konferencián kívánják meghatározni Londonban.

A beavatkozás körüli diplomáciai bravúr kétségtelenül nagyot lendíthet az elnök népszerűségén, a kérdés az, hogy egy elhúzódó háború esetén is egy Ray Ban-t viselő, hiperaktív menedzser-tipusú elnök mellett teszik-e le voksukat a franciák, vagy inkább választanak egy Giscard d’Estaing vagy Chirac-féle hagyományos énarque-ot, aki az elnöki szék megfelelő távolságából szemléli a francia politika alakulását.

Forrás: Kitekintő.hu – Bendsák Ágnes