Magyarország területén a csendőrség harmadik feloszlatására 1945-ben került sor a szovjet megszállás nyomán. A törvénnyel létrehozott testületet a magyar kormány illegálisan egy rendelettel oszlatta fel, nyilvánvalóan a megszálló hatalom elvárásainak megfelelően. Magyarország szuverenitása ekkor ugyanis korlátozott volt. 1945. május 10-én kelt a magyarországi csendőrséget harmadízben feloszlató 1690/1945. Me. rendelet, amelyet az Ideiglenes Nemzeti Kormány közellátási minisztereként az a FARAGHÓ Gábor is aláírta, aki egy évvel korábban a Magyar Királyi Csendőrség felügyelője volt.

A két világháború közötti Magyar Királyi Csendőrség történetéről szóló könyvében KAISER Ferenc – idézve a testületet feloszlató rendeletet – így ír: „1 § (1) A m.kir. csendőrség a múlt népellenes kormányait feltétlen engedelmességgel kiszolgálta, a magyar demokratikus mozgalmakat kíméletlen eszközökkel megsemmisíteni törekedett és a magyar parasztság és a magyar munkásság ellen megszámlálhatatlan erőszakot követett el, ezért a magyar nép egységes ítéletének végrehajtása képpen az Ideiglenes Nemzeti Kormány megállapítja a magyar csendőrségnek mint testületnek a felelősségét és intézményét megszünteti, szervezetét feloszlatja. (2) Mindazok a személyek, akik a csendőrség szolgálatában állottak, szolgálatukból elbocsájtatnak. (3) A volt csendőrségi személyeknek és hozzátartozóiknak illetmény, nyugdíj és kegydíj igénye megszűnik,…” A 3. pont alól csak az „igazoltak” és hozzátartozóik, illetve az 1939. szeptember 1-je előtt elhaltak hozzátartozói nyertek felmentést. A rendelet 2. §-a foglalkozott a csendőrök igazoltatásával. Az nyerhetett igazolást, aki bizonyítani tudta, hogy: 1. Németellenes ellenállási mozgalmakban személyesen részt vett; 2. A Horthy-rendszer kormányainak rendeleteivel, intézkedéseivel, utasításaival tudatosan, vagy szolgálati mulasztásból szembeszegült; 3. Segítséget nyújtott demokratikus szervezkedéseknek vagy azokban részt vevő személyeknek….

A csendőrséget kollektíven, testületileg ítélték el. Teljes állományát leszerelték, a volt csendőrök nyugdíját is megvonták, köztük olyan emberek százaiét is, akik már a második világháború alatt sem teljesítettek aktív szolgálatot.

Minden egykori csendőr köteles volt megjelenni különleges igazoló bizottságok előtt, amelyek tagjait azok a pártok és szervezetek delegálták (FKGP, KMP, MSZDP, NPP, és a szakszervezetek), amelyek a Horthy-korszak politikai ellenfeleiként ugyancsak magukon érezhették a testület által elkövetett „megszámlálhatatlan erőszakot”. Ezek után egyáltalán nem volt meglepő, hogy a testület tagjainak több mint 90%-át nem igazolták, hiszen az igazolás feltételeinek nem feleltek, sőt nem is felelhettek meg. Amennyiben ugyanis valaki bármely pont alapján eleget tett a megkövetelt kritériumnak, az nagy valószínűséggel még 1945. előtt le is bukott és azonnal eltávolították a csendőrségtől, rosszabbik esetben azonban valószínűleg súlyos börtönbüntetésre, sőt akár halálra is ítélhették.

A testület korábban már említett magas rangú tisztjeit, vitéz Temesváry Endre vezérőrnagyot, vitéz Balázs-Piri Gyula és vitéz Király Gyula ezredeseket, valamint Kudar Lajos alezredest németellenes (magyarbarát) lépéseikért, még a nyilas rendszerben elhurcolták, vagy kivégezték. Hozzá kell tenni, hogy a testületben általános drill a legmagasabb rangú tisztektől eltekintve nem nagyon tűrte az önálló gondolkodást. A kapott parancsokat gondolkodás nélkül azonnal végre kellett hajtani, s a háború alatt ezek között szinte mindig akadt olyan, amely később eleve kizárta a testület volt tagjainak igazolását. A magyar közlöny 1946. augusztus 25-ei 192. száma szerint abból a közel 5 000 főből, akik addig megjelentek a bizottságok előtt, mindössze 235 főt igazoltak le. A nem igazoltak egyetlen helyen, magánál az igazoló bizottságnál fellebbezhettek.

A nem igazoltak semmiféle közszolgálatot nem láthattak el. Ha egyáltalán szabadlábon maradhattak, elsősorban a rosszul fizetett, lenézett munkákat kaphatták meg. Sokukat, akik a visszacsatolt területeken szolgáltak, kiadták a szomszédos országoknak, ahol a valós vagy vélt háborús bűnökért igen gyakran halálra ítélték őket. Családok ezrei veszítették el egzisztenciájukat, biztosnak tűnő nyugdíjak szűntek meg és a csendőrség egykori tagjai, illetve hozzátartozóik egyik pillanatról a másikra a társadalom számkivetettjeivé váltak.