A „fordulat éve” után jelentősen romlottak a volt csendőrök életkörülményei, sokukat ekkor internálták Recskre, Csepelre, Kazincbarcikára, vagy a Hortobágyra. Automatikusan internálták azokat is, akik ezidőtájt érkeztek haza a szovjet hadifogolytáborok poklából. A volt csendőrök, csendőrtisztek sorsa csupán az ötvenes évek közepétől kezdett rendeződni, amikor a kommunista rendszer legalább a szakmunkás pályákon való elhelyezkedést lehetővé tette számukra, sokan tehát így „szakiként” biztosíthatták maguk számára a biztonságosabb öregkort. Azok azonban, akik koruk miatt már nem tudtak dolgozni, gyakran igen nyomorúságos körülmények között élték le életüket.

Az 1956-os forradalomhoz számos volt csendőr is csatlakozott. Legtöbben a nemzetőrségbe léptek be, illetve részt vettek annak megszervezésében. Az egyik leghíresebb 56-os excsendőr, Szabó bácsi (Szabó János törzsőrmester), a széna téri csoport vezetője volt. A forradalom bukása után sok volt csendőr a várható leszámolásoktól tartva emigrált.

Egészen másképp alakult azoknak a sorsa, akiket a háború vége nyugaton ért és onnan nem tértek haza Magyarországra. A szovjet megszállók elől visszavonuló csapatok legnagyobb része 1945. május 4-én a traunfalli erdőben amerikai fogságba esett. Itt már április 28-a óta működött az Egyesített Cendőrkerületek Parancsnoksága Zámbory Árpád csendőr ezredes vezetésével. A tábor az I., a II.., a III. és a VIII. csendőrkerületek állományából tevődött össze. Az amerikaiak nem fegyverezték le a csendőröket, hanem biztonsági erőként alkalmazták őket. A megalakuló 2 szárny, 9 őrs, 7 altiszti és 7 tiszti különítmény a környékbeli létesítmények őrzését végezte. A tábor 1945. októberéig állt fenn, amikorra lakóinak legnagyobb része hazatért Magyarországra, vagy akaratuk ellenére haza lett szállítva az amerikaiak által.

Az angol, illetve francia fogságba esőket is felhasználták karhatalmi alakulatként. A galántai III. pótcsendőrzászlóalj például egészen 1947. nyaráig látott el ilyen feladatot a brit zónában. 1945. végére az otthonról érkező hírek hatására (a testület kollektív bűnössé nyilvánítása, valamint hogy a hazatérő csendőröket már a szűrőtáborokban rendre kiemelték), a még kintmaradt csendőrök többsége igyekezett a francia megszállási zónákba menekülni. Franciaország és Magyarország között ugyanis nem állt be hadiállapot a világháború alatt, így senkit sem adtak ki az Ideiglenes Kormány kérésére. A teljes létbizonytalanság miatt itt mintegy 150-200 fő, köztük számos tiszt, lépett be az idegenlégióba. Ők később Vietnámba vagy Algériába kerültek, ahol számos volt-csendőr áldozta életét a francia trikolorért.

A nyugatra került csendőrök legnagyobb része azonban polgári állásba lépett, ahol több-kevesebb sikerrel, de megállta a helyét. A volt tisztek közül számos egyetemi oktató, pap, festő és költő került ki, de jónéhány gyáros, étteremtulajdonos és farmer is akadt soraikban. A csendőrség volt tagjainak elszánt testületi összetartozási érzése egészen napjainkig megmaradt. 1947. június 21-én az ausztriai Grazban megalakult a Magyar Királyi Csendőr Bajtársi Asztaltársaság, amely 1948. november 20-tól Bajtársi Levél néven rendszeresen megjelenő folyóiratot adott ki. Az asztaltársaság 1949. augusztusában felvette a Magyar Királyi Csendőr Bajtársi Közösség (MKCsBK) nevet. A szervezet az első időszakban a segélyezést tekintette fő feladatának, számtalan csomagot, pénzutalványt küldve haza a nyugdíjuktól megfosztott egykori bajtársaknak és sokféleképpen segítő kezet nyújtva az idegen országokban letelepedni kényszerülőknek. 1950. szeptember 12-én Folkusházy Lajos altábornagy, volt csendőrfelügyelő vette át a közösség vezetését, aki igyekezett minden nyugatos csendőrt beszervezni az MKCsBK-ba, amely összekapcsolta a volt csendőröket világszerte, biztatva és segítve őket, hogy helyüket minden körülmények között régi mottójuk szerint „Híven, becsülettel, vitézül” állják meg.